Ami azt illeti (ezt itt, a szemem előtt), műveltem is a gyermekteremtés és -nevelés csodáját annak idején. Most megállok az éppen tanulásszünetet élő méhkaptár-iskola előtt, kezdetben csak a zsongást élem meg, aztán a számtalan színt, amit röptetnek a gyerekek, hat és tíz év közöttiek, kisiskolások. Előttük a csoda, amivel kecsegteti őket az élet, előttem is a csoda-nyáj a sok-sok báránykával. Ennél tisztább délelőtt nincs is márciusi nap alatt, szemközt a katolikus templom meg az unitárius, lennebb valamivel a Székely Nemzeti Múzeum, abban is lelhető sok csoda, az is szent igaz, és volt ünnep is amott lennebb, mert hazahozták az 1849-ben öntött Gábor Áron-féle szabadságharcos rézágyút.

Csosszan s megáll mögöttem — hogy ne zavarjon? — egy néni, nézi olyan magamformán ő is a sok gyermeket, mind a négy foga kilátszik a gyönyörűségtől; vajon hány unokára, miféle mélységbe tekint ilyen szeretettel vissza az időbe, kis szoknyás korára?

Nagydarab ember, hatvanon túl, ő is megáll. Ne legyünk ketten magunkban. Áll hátratett kézzel, nézi, nézi azt, amit csodának is neveztem, ám inkább hétköznapi örömös látvány az, nem más.

A csoda akkor következnék, ha gyermekeink fogytán suttyomban eltűnne a mi nyelvünket beszélő sereg, ilyen kiscsirkékkel, vénekkel együtt, el, mert keveset teszünk a megmaradás csodájáért, mint amennyit kellene s lehetne.

Politizálok biz’ én, mert én ki nem vonulok innét, csak hanyatt. És a Kárpát-medencében az is politika, ha egy magyar gyermek megszületik. Erősen figyelik fogyásunkat, illetve szaporodásunkat mindazok, akik ellenünkre vannak. És van bizony rengeteg ebből a fajtából a szélrózsa minden irányában. Nem azért, mert mi olyan s annyira fontosak lennénk, hanem azért, mert önmaguknak annyira fontosak ellenségeink azon a földön, amelyet védtünk, megtartottunk, építettünk ilyen gyermekkaptárokat, várat és városokat, kell a sereg, aztán rendre beleköltöztek azok, akik a magyar szótól is irtóznak...

Itt az is politika, ha a templomban, itt, a szomszédban (Reményik Sándor verséből: ne hagyjátok a templomot s az iskolát!) a mi nyelvünkön szólunk. Csángósodás, elcsángósodás, Püski Sándor szava cseng a fülemben, de megszólal a csengő, s mellettem az öregasszony keresztet vet. Iskolacsengőre.

Talán ezért jegyeztem ide ezt a napfényes szünetet, csak ezért? Talán, mert örülni tudtam ott, s adnám tovább sok száz magyar gyerek nevetését. Ki ne fogynánk belőle s belőlük sosem.