Hogy ne maradhasson se kint, se bent semmi titokban, rejtetten, láthatatlanul vagy észrevehetetlenül.

Tájainkon — a helyen, ahol élünk — az ablakokat konkrétan a terjengő por, a mocsok sötétíti, jelképesen pedig a mániák, a rögeszmék, a kóros elfogultságok, a zsibbasztó és hibbant előítéletek, a szemétdombról időről időre föltámadó ,,ordas eszmék", amelyek — hittem akkor és hiszem ma is — nem is annyira ablakainkat, mint látásunkat homályosítják el.

Magyarán, nem látunk ki az ablakon a nagyvilágra, és borúsan állapíthatjuk meg megint és újult erővel, hogy Európa újra távol van.

Amikor néhány éve a térség sokat próbált országai — közöttük a helyét folyamatosan kereső, gazdasági, politikai, erkölcsi válsággal egyszerre küszködő, önazonosságát elkeseredetten kereső Románia — a közös európai ház tagjai lettek, azt hittem — nem győzöm hangsúlyozni, bornírt nagyralátással; az önbecsapás újabb állapota, a naivitás másik neve —, az ablakok most már végre kitárulnak, és láthatjuk egymást.

De az alakok ugyanolyan mocskosak megint, s ki nem látni, se be, kinézni még csak-csak akarnak, benézni már alig.

A rögeszmék és az elpusztíthatatlan előítéletek, az elfogultságok és a történelmi mániák, az ostobaság és a zsibbasztó tájékozatlanság ugyanúgy terjeng, ha nem erősebben, és homályosítja látásunkat. ,,Nekünk — mondja a székely viccben az apa fiának a felesége és a gyerek anyja halála után — nem kell tükör. Elég, ha egymást látjuk!…" Mint mi most.

Hogy ők — ők azok, ugye, akik nem mi vagyunk — hogyan is látnak bennünket húsz, eredeti demokráciában eltöltött, boldog(talan) esztendő után, jól mutatják a hévízi nagygyűlésen elhangzó beszédek. Hogy mi őket hogyan, arra is hozhatnánk példákat. A feladat tehát újra adott: tisztíthatjuk megint ablakainkat. Ó, azok a soha meg nem tisztuló erdélyi ablakok (románul fereastră, németül Fenster)…