Nem kell ide segítség — mondja a supákoló gazda —, elvégzem ezt én egyedül is véled...

Nekem százszor is megfordul az eszemben, s tán naponta is, hogy veszendőbe menő nemzetünk s annak elsősorban a kisebbségei úgy élik meg szórványosodásukat, anyanyelvük elveszítését, iskoláik bezárását, hogy eközben fölburjánzanak a pártok mindenütt a védekező összefogás helyett.

Nem kell nagy gondot csinálni a székelyekből — mondta 1922-ben egy román politikus —, elviszi őket a pálinka.

A mai román, szlovák, magyar(országi) és másmilyen ellenséges baráti ölelések alatt azt melengetik magukban sírásóink, hogy a kisebbségi magyarságot nem kell különösebben irtani, elviszi őket Isten számvetéséből a széthúzás, és ,,nem lesz az Istennek soha több magyarja" — Arany János szavaival.

Ezt a fekete márciust ismét úgy éltük meg, ahogy az kellett a szertehúzó romániai magyar pártoknak. És röhögött a román politikai hengermalom, melyben nekik őröl az Idő.

Nem kell ide segítség, meghalunk politikai önfertőzésben.

Lehet, hogy az RMDSZ ismét ama mérleg nyelvének érzi magát, s imigyen fontosnak, csakhogy nekünk nem az ilyen fontoskodás a létalapunk.

Legyen egy párt, de az legyen dinasztikus, és egyként, vélemény nélkül szeresse mindenki azt, aki fennen hirdeti megváltó semmittevését?

A pártok gyarapodásával megnőtt a sírásók dolga.

Mindenkinek lehet véleménye, de azt tartsa meg magának?

Csak szavaljuk, idézzük, hogy hiszünk egy hazában, de kétségek között nézzük, hogy politikusok újabb és újabb serege hisz a szemünk előtt és hamis eskü alatt a pénzben, karrierben.

Van inge e seregnek, vegye magára!

Csak nézem nemzeti ünnepeinket s azok pisla fényében a bandákká verődött bús magyarokat, szintúgy választási kampányok idején. Hiszek a hazáért, nemzetért, szülőföldért cselekvő emberben, a többi csak utána!

Aki ennyire megalázkodik a maga portáján belül is, mint magyar ún. politikai vezetőink emitt, amott, annak nyelve alatt elposványosodnak Széchenyi, Kossuth, Deák Ferenc szavai.

Nevetségessé vált az erdélyi magyarság újból, de a marosvásárhelyi és a maroshévízi események — idén! — újólag azt bizonyítják, hogy így és ezekkel és ilyen széthúzásban a szekér szétszakad, sáncba kerül, s a még meg nem döglött magyar lovon újabb városokba, falvakba, udvarunkba lovagol be a román, szlovák, ukrán, szerb fajgyűlölő nacionalizmus.

Nem kell ide segítség, agyonverjük mi saját kezűleg a saját fajtánkat, s marad megsárgult papíron a pártok sora, szava, ígérete. Mert nem csak a mérlegnek van nyelve, de a haszonleső politikusnak is, csak az másra használja...

Szabadságból nekünk ma is annyi jut, hogy szerethetjük s választhatjuk azt, akit szabad, a véleményünket pedig tartsuk meg magunknak.

Nos, emberek, ennyire futotta húsz esztendő alatt? Vagy az egység helyett kelletik még EGY párt, egy újabb?