A téma alapos, konok körbejárása során az EU-csatlakozás a mindennapi valóságban megélt tapasztalatok révén jelenik meg, a világpolitikai jelentés taglalása helyett pedig a háromszéki falvak gazdáit érintő-érdeklő gondok kerülnek előtérbe. Azt már szinte természetesnek tekinthetjük, hogy, amint a szerző is fogalmaz, a feszültségekkel, nehézségekkel teli idő néhány éves távlatból kibontakozó virágzásnak tűnik, amit egy újabb világszintű folyamat, a gazdasági és pénzügyi válság lassított le.

Milyen jövő vár Székelyföldön a családi gazdálkodásra a hagyományos önfenntartás és piacra termelés, a versenyképtelen törpebirtok és nagyüzem között, hogyan lehet a spontánul folyó földforgalmat tagosítással szabályozni, kinek a kezére kerül a székelyek földje, mi vár a háromszéki falura a jövőben? — ezekre a kérdésekre a választ a riporter a legváltozatosabb helyszíneken keresi: mondhatni, az istállótól a hivatalig, a konyhától a konferenciákig végzett „belső közvélemény-kutatást", otthonukban felkeresve a gazdákat, de meghallgatva a falu vezetőit, a különféle hivatalok, alapítványok, más intézmények képviselőit is. És mindeközben, a rengeteg beszélgetés során nem csak egyedi emberi sorsok, hanem a székely gazda jelleme is kikerekedik, sőt, az is kiderül, hogyan látja saját sorsát, nemzetét a székely, hiszen nem csak a riporter, de mindenki általános érvényűvé emeli saját tapasztalatait: „Ezek után nem akarok társulni senkivel, mert megjártam. Ha csinálod, csináld magadnak. Nagyfejűek vagyunk, ez a székely ember butasága, sajnos" — mondja ki a szentenciát a társulásról az egyik riportalany.

Ráadásul egyetlen pillanatra sem válik egyoldalúvá a gondok bemutatása: B. Kovács András ugyanis az egyedi tapasztalatokat általánosabb kontextusba helyezi: a mezőgazdászok kérdéseit továbbítja, de a sokszor makacs válaszokat is közli. A falun élőket érdeklő törvénykezdeményezések útját is követi mind Bukarestben, mind Brüsszelben, a gazdák gondjait nemzetközi dimenzióba helyezi, kitérve a magyarországi tüntetésre, a csatlakozási tárgyalásokkor vállalt kötelezettségekre, felmutatva a lehetséges alternatívát is, a tagosítási kísérletet Illyefalván és Gyergyóremetén.

A makacsul földbe kapaszkodó lábak, előreszegezett tekintet — nemcsak a gazdálkodásban jövőt látó riportalanyokat, de mintha a szerzőt is ez a magatartás vezérelné, mintha az „uniós stressz" mögött újabb lehetőségeket látna kibontakozni, éppen ezért a riportkötet sem borúlátó, inkább a nehézségeket legyőzni akaró újrakezdés hangulatát tükrözi a bemutatott emberi sorsokon keresztül. Ezt a szerző is megfogalmazza: „A gazdálkodásnál maradva: mindjárt abbahagyja a vészharangkongatást, a siránkozást az, aki a falvakat járva tapasztalja: új erővel tör fel a népcsoport életképes részéből a gazdálkodói kedv, olyan új gazdaréteg van kialakulóban, mely modern technológiai és gépkezelői ismeretek birtokában tőkés kis- vagy középüzemként kezdte működtetni gazdaságát, árut termel, s nem csupán viszonylag szerény jövedelme okán, hanem azért is él rendkívül takarosan, mivel kettős teher, a fejlesztés és a felhalmozás terhe alatt görnyed."

* B. Kovács András: Az uniós stressz, Mentor Kiadó, 2009