A tavasz szépen lopakodik az ablakom alatt. Várom — türelmetlenül — a változást. E változás nem szokványos. A tavaszi nagytakarítás reménysugara ragyog a ház előtti vén akácfa még didergő ágain. Egy-két feketerigó rikkantása reggelente űzné a hideget, de már a második próbálkozásra csak a berzenkedés marad.
Március idusa oly sok feledhetetlen emlékkel ajándékozott meg, hogy még e zord idő s a sok rossz ember sem tudja kedvem szegni.
Számolgatom a napokat, s így is, úgy is telik valahogy. Kinek örömére s kinek... Közben messze járó lélek leszek az ünnepre készülve.
Húsvétra — ha Isten megsegít — hazamegyek (hányszor és hányszor éreztem ezt a csodálatos érzést) a szülőfalumba. Már a húsvéti bárányt édesapám kúrálgatja. Ilyenkor a pajta félhomályában fickándozó s mit sem sejtő bárányok halk bégetéséről, a csűr előtt évszázadok öreges mozdulataiba belefáradt édesanyámról, a korán érkező hideg este csöndjében szortyogó gumicsizmákról, a tanakodó s e világ dolgait egyre kevésbé értő szomszédokról, s a falu végén a ködbe vonító kutyákról álmodom — álmodhatom, ezt nem kéri számon senki —, s így a honvágyam napról napra nő, ami egyben reményt ad s megtart. Az otthon hagyott idő szorong a mocsárpatak fűzfáinak lehántott kérgében, s csak a dermedt, kicsi bicskát szorongató kéz sípot készítő mozdulatai szabadítják ki a már duzzadásig feszült ,,fahéjból". E sipító hang rügyet fakaszt, barkák serege vonul fel a patakmarton, s a hóvirágok a papsalátákkal táncra kerekednek, s e hirtelen ,,zajra" a szunnyadó kicsi kakukk is megszólal ijedtében, s akkorát bólint, hogy a kamrában keménykedő szalonna is lapítón rogyadozik rögvest. Micsoda öröm a fehér, friss szalonnát veres hagymával aprócska falatkákká összeszorítva egy csipetnyi kenyérrel elmajszolgatni. S hát ha még egy kicsi ördögűző tűz is gyűszűnyi kézközelbe kerül...
Sándor Kerestély Ferenc
(Pálmai Tamás postájával)
