Két hónap, és kezdődik a XIX. labdarúgó-világbajnokság. Még két hónap — nem nagy idő, de elegendő arra, hogy lelkileg, szellemileg mi is felkészüljünk a nyári olimpiai játékok után a legnépszerűbb világversenyre. Hogyan? Visszapillantva a mögöttünk hagyott tizennyolc világbajnokság történéseire, mindenekelőtt döntőire.
1904-et írtak a naptárak. Párizsban május 24-én a Rue Saint Honore 229. szám alatt a francia, belga, dán, holland, svájci és svéd labdarúgó-szövetségek, valamint a Madrid FC képviselői megalapították a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget (Fédération Internationale de Football Association, röviden FIFA), megalkották az alapszabályzatot, amelyben egyértelműen leszögezték: a világbajnokság megrendezése a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség kizárólagos joga.
Az elsőt 1906-ra tervezték.
A FIFA alapító tagországai közül hiányzott Anglia, a modern labdarúgás hazája, de amikor megtudta, hogy 1906 májusára kiírták a világbajnokságot, leült tárgyalni a FIFA-val.
Időközben tizenötre nőtt a FIFA tagállamainak száma. Az alapítók mellé csatlakozott a négy szigetország — Skócia, Wales, Anglia, Írország —, Ausztria, Magyarország és Olaszország. A tizenöt tagú mezőnyt a holland Hirschmann terve alapján négy csoportra osztották. Az első csoportba került Anglia, Írország, Skócia, Wales, a másodikba Spanyolország, Franciaország, Belgium, Hollandia, a harmadikba Svájc, Olaszország, Ausztria, Magyarország, a negyedikbe Németország, Dánia, Svédország. A terv szerint a négy csoportgyőztes körmérkőzéses alapon döntött volna a világbajnoki cím sorsáról. A küzdelem megrendezésére Svájc vállalkozott.
A nagyszerű terv megvalósítatlan maradt. A nevezési határidőre egyetlen levél sem érkezett, sőt, a meghosszabbított határidőben sem. Hogy miért? Otthon, távol a FIFA tárgyalóasztalától másként vélekedtek a labdarúgás cerberusai, tudorai. Az ellenvélemények hangadói az angolok voltak. ,,Túl azon, hogy a brit labdarúgás már negyvenéves múltra tekint vissza — fogalmazták meg az angolok —, egyetlen más nemzet sincs még azon a szinten, hogy világbajnokságra nevezhesse válogatott csapatát. Ez halálos csapás lenne a fiatal sportág jövőjére!" Ennek ellenére az 1908-as első londoni olimpia műsorába felvették a labdarúgást! Az első olimpiai bajnokságot Nagy-Britannia nyerte Dánia és Hollandia előtt. Sőt, négy évvel később, a stockholmi olimpián is Nagy-Britannia győzött, második Dánia és harmadik Hollandia volt. A labdarúgás jövőjét fenyegető ,,halálos csapás" egyelőre késett. De sajnos késett a világbajnokság kiírása is.
Az antwerpeni csonka olimpia (1920) műsorában is szerepelt a labdarúgás. Hiányoztak — mert nem hívták meg — az első világháborúban vesztes központi hatalmak és a fiatal Szovjet-Oroszország. Ez az olimpiai labdarúgótorna nemcsak mezőnyének csonkaságával tűnt ki az olimpiai rendezvények sorából, hanem meglepetéseivel, botrányaival is. Kezdjük a meglepetéssel: Norvégia—Anglia 3—1. Most már jöhet a botrány. Az olimpiai döntőt Belgium és Csehszlovákia játszotta, és 39 percet tartott. A csehszlovákok 2—0-s belga vezetésnél a ,,vagy a labda, vagy a baba" harcmodorra váltottak. A 39. percben a csehszlovák Steiner úgy lépett közbe, hogy a belga Copée-t hordágyon kellett levinni a pályáról. Lewis játékvezető Steinert leküldte a pályáról. Errefel ment az egész csehszlovák csapat... Természetesen, Belgiumot kiáltották ki olimpiai bajnoknak, Csehszlovákiát pedig kizárták, s így az ezüstéremért újabb tornát szerveztek, melyet Spanyolország nyert meg, tehát övé lett az ezüstérem és Hollandiáé a bronzérem.
Az 1920-as párizsi FIFA-kongresszuson hosszú hallgatás után újra napirendre került a világbajnokság. A tagországok száma ekkor már elérte a 25-öt. De nem csak a létszám nőtt, hanem az ellentétek is megsokszorozódtak. Háborús hangulat uralkodott a FIFA keretében is, a háborúban győztes országok egyszerűen nem akartak játszani a vesztesekkel. A felfűtött légkör már-már robbant, s ekkor a francia Jules Rimet előállt a World Cup újabb kiírásának gondolatával: ,,Pártfogoljuk egy olyan rendszerű világbajnokság kiírását, amely a szigetországban már tökéletesen bevált, és a brit labdarúgást az élvonalba emelte."
Jules Rimet szavai hatottak. A kongresszus mintha sohasem politizált volna, egyhangúlag elfogadta a világbajnokság kiírásának újabb gondolatát. A rendezéssel viszont még várni kellett, elsősorban a pénzügyi nehézségek miatt. Hogy az ötletből végre valóság lett, az a Nemzetközi Olimpiai Bizottság külön érdeme. Történt ugyanis, hogy az 1924-es párizsi olimpián színre léptek a dél-amerikaiak. Jöttek, láttak, győztek. Olimpiai bajnok Uruguay, 2. Svájc, 3. Svédország. Az 1928-as amszterdami olimpián fokozódott a dél-amerikai fölény. Uruguay megvédte bajnoki címét, 2. Argentína, 3. Olaszország. A profizmus ekkor már világméreteket öltött, ez pedig sehogyan sem egyezett az olimpiai szabályokkal. Az 1928-as olimpia után a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kijelentette: profi játékosok többé nem vehetnek részt az olimpián! Ez a kijelentés késztette azonnali tettre a FIFA-t, s amszterdami kongresszusán a közép-európai államok szövetségeivel való előzetes tárgyalások és megállapodások értelmében a magyar Mamusich Mihály előterjesztette a tervet, mely szerint a jövőben az olimpiai labdarúgótorna maradjon a csak amatőr labdarúgók legfőbb futballeseménye, viszont szervezni kell egy olyan nemzetközi tornát, amely nyitva áll minden profi, fél profi, amatőr labdarúgó előtt. E javaslat alapján a kongresszus határozott: Kiírja a Világkupát (azaz a World Cupot). A FIFA arról is döntött, hogy az olimpiai játékok közötti páros esztendőkben rendezik meg a Világkupa vetélkedőit, s az elsőt már 1930-ban. Egy kérdésben nem döntött: hol legyen az első?
A rendezési jogért több ország versengett, a kétszeres olimpiai bajnok és az ország függetlenségének századik évfordulójára készülő Uruguay, aztán Hollandia, Spanyolország, Svédország, Olaszország, Magyarország... A dél-amerikaiak azzal igyekeztek nyomatékosítani rendezői igényüket, hogy bojkottálni fogják a Világkupát, ha nem rájuk esik a választás. Reszkess tehát, nagyvilág...De nem reszketett, mert a rendezésre még jelentkezők egyszerűen elálltak korábbi szándékuktól. Így aztán mire összeült a FIFA barcelonai kongresszusára (1928. május 17.), már csak két ország maradt versenyben — Uruguay és Olaszország, utóbbi oldalán az európai szövetségekkel, Uruguay a maga nyomós érveivel. Európai fölény ide (a FIFA tagállamainak többsége európai), olimpiai aranyak és nemzeti jubileum oda, a versenyfutást az döntötte el, hogy az uruguayi képviselő a kellő időben bejelentette: Uruguay hajlandó a világbajnokságra 100 000 férőhelyes stadiont építeni. Következett a kongresszus döntése: Az első világbajnokság színhelye Uruguay! Uruguay nagy lelkesedéssel fogott az előkészületekhez. Rekordidő — nyolc hónap — alatt megépítette a 120 000 férőhelyes El Estadio Centenario-stadiont, időben elküldte a meghívókat, mindent elkövetett — vállalta a ráfizetést, kötelezte magát, hogy az esetleges nyereségből a résztvevőknek is juttat —, hogy minél népesebb mezőny jöjjön össze. (folytatjuk)
