Így volt ez Chiţac és Stănculescu tábornokkal, aki egy-egy napra bevonult luxuscellájába, néhány napra a kórház luxusszobájába, utána a cselen vigyorogva ki a szabadba.

Valahogy eltelik az a tizenöt év ilyeténképpen. Most C. Voicun a sor.

Ezeket olvasva és tapasztalva eszembe jut egy jelenet 1959-ből. A marosvásárhelyi tranzitbörtönben vártuk a végleges végrehajtóbörtönbe szállításunkat. Egyik rabtársam, A. M. beteges ember volt már a szabad életben is, ezúttal napokig tartó hasmenés kínozta. Enni nem tudott, súlyából rohamosan vesztett. Mondtuk neki, hogy szóljon a folyosóőrnek, de nem mert. Aztán, miután már napok múlva rábírtuk, hogy zörgessen az ajtón, mert nagyobb lesz a baj, végre megverte az ajtót. Jó idő elteltével a dühös őr benyitott ,,Ce vrei, banditule?!" ordítással. Alig tudta a félelemtől és a gyengeségtől remegő társunk kinyögni, hogy orvoshoz kellene mennie. ,,Ce spui, mă, banditule, cum îndrăzneşti?" — és a többiekhez fordulva kiáltotta: ,,Jegyezzétek meg, banditák, hogy csak akkor zavarhatjátok az adminisztrációt effélével, ha valaki haldoklik vagy meghalt! Aţi inţeles?!" — és becsapta az ajtót.

Na de hát ez akkor volt... Amikor 1996-ban, a magyar forradalom évfordulóján meglátogattuk a szamosújvári börtönünk mostani celláit, azok egy szerényebb, de mindennel ellátott lakásra emlékeztettek. Jó, de ez meg most van... Változnak az idők, s mi is velük változunk.