Itt van az ősz, itt van újra ― mormolom magamban Petőfi halhatatlan versét ilyenkor, szeptember elején, amikor teljesen váratlanul, meglepetésszerűen, egyik napról a másikra átszíneződik a rét, a táj, az erdő, és valahol belül, a szívünk tájékán is minden megváltozik, megszépül, beérik.
Mint tudjuk, az ősz nem a nyár vége és nem is a tél eleje, hanem egy külön világ. Még csak nem is évszaknak nevezném ezt a semmi máshoz nem hasonlítható csodaidőszakot, ezt a pazar színpompát, érett illat- és aromatömörülést, hanem a beérés, a termés, a gyümölcs, a mag korszakának. A beteljesülés időszakának, amikor nemcsak a munkánk, az eddigi életünk áldozatos küzdelme érik gyümölccsé, hanem maga a szent természet is egy nagy, érett, muskotályillatú szőlőszemmé, aranyló kukoricacsővé, vörös ingben lobogó galagonyabokorrá, igéző, égkék szemű kökény-kislánnyá, pirosló sóskaborbolya-bokorrá vagy akár egy halom krumplis zsákká lényegül át...
Az izzón tüzes nyári napokon a kiszáradásnak kitett réteken, egy esős, ősz eleji éjszaka után megjelennek a kis, lila lángocskák, milliónyi kis gyertyaszál lobban fel a semmiből, az őszikék lila üzenete, hogy szívünket, lelkünket is lángra gyújtsa újra, hogy valami csodának ismét eljött az ideje... Hogy valami ismét beteljesedett. Hogy nem volt hiába semmi küzdelem és verítékezés az elmúlt napok, hónapok, évszakok és évek folyamán...
Hogy Csipkerózsika is felébredt álmából, és szép, pirospozsgás székely menyecskévé érett, tele életerővel és vitaminnal, odaadással, de ugyanakkor véres karmolással és harapással az illetlen kezek felé...
