Önmagunk félrevezetése hol a serkentés, hol a kimondott vagy be nem ismert önbecsapás ürügyével valóságos sporttá fejlődött, kiszínezzük a nemzeti dicsőségtől a mindennapi nyomorunkig életünknek minden zegét-zugát, teleaggatjuk képzelt szépségünk, jóságunk és mondvacsinált eredményességünk képeivel, hátha sikerül eltakarni a félrecsúszottság, a züllés, az egy helyben topogás és kontár országlás megannyi bizonyítékát.
E mákonyos gyakorlat politikai vetületére vet éles fényt, amit a gazdasági szakemberek elfogulatlan perceikben mondanak. Iparunk hetven százalékban alkatrészeket gyárt, nem végtermékeket, ezért estek vissza az átlagnál is jobban a megrendelések, ezért is szenvedjük meg többszörösen a mai világválság visszavető erejét — tárta fel minap a munkáltatók országos szövetségének (UGIR-1903) elnöke, Cezar Corâci sepsiszentgyörgyi előadásában. A román ipar tehát a rendszerváltást követő összeomlásából kifelé kászálódván egyelőre ennyire tudta vinni —, a többi ma is hamvad a rozsdatemetők és az enyészet telepein. Egy másodrangúság, egy függő helyzet, egy félgyarmati másra utaltság állandósul, ha nem teszünk ellene, de nemzedékek egészének életét, jelenét és jövőjét ez fogja bedarálni, leértékelni a Nyugat boldogabb vidékein élőkéhez képest — unión belül és azon kívül.
Hasonlóképpen tényekre ráébresztő kijelentése az előadónak, mely a válság szociális kihatásainak mélyülését jósolta meg. Az idén legjobb esetben a termelésben lehet stagnálásra számítani, emiatt az államra az egymilliósra növekedett munka nélküli tömeg már-már erejét meghaladó terhet ró. Az előadó nem szépített: a második világháború utáni katasztrofális állapotokra emlékeztet szerinte az, hogy négy és fél millió munkaviszonyban lévőnek kell eltartania a lakosság többi részét. Vegyük ehhez hozzá azt, amit arról tudunk, hogy a nyugdíjasok száma meghaladja az ötmilliót, hogy az ország munkaképes lakosságának jó egyharmada, ha nem nagyobb hányada, külföldön keresi kenyerét — és még ez a szerencse, mert legalább támogatni tudja az itthon maradt nélkülöző rokonokat. De nyilván ott is a vendégmunkást bocsátják el az elsők között, amikor akadozni kezd a gazdaság gépezete, e nálunk társadalombiztosítást pótló réteg egzisztenciája rendül meg először a válság következtében, s egyre kevesebb pénzt tud hazaküldeni.
Szóval ne tápláljunk illúziókat Románia uniós vagy nyugati hovatartozását illetően. Gazdaságunk globális átépítése nélkül csak amolyan szekértolója és másodrendű kisegítő személyzete maradhatunk a Nyugatnak.
