Én nem tudok más lenni már, csak ami vagyok: keresztény és magyar. S mondhatnám, sőt, mondom is, hogy nem is akarok. Mert öreg már a gerincem a hajladozáshoz, tán még eltörne, s kár volna értem...
Hogy mitől vagyok ily beképzelt, gőgös, mellveregető? Vagy vajon tényleg az vagyok-e? Hát attól, feleim az Úrban, hogy elegem van. Elegem van a kishitűségből, a gyengeségből, a gerinctelenségből, az ,,urambocsá!’", szaremberségből, a tétlenségből, a magunknak valóságból, a csak egyéni célok hajhászásából, a gyávaságból, a megvesztegetésekből, BÁRHONNAN, BÁRMELY SZÉLIRÁNYBÓL jöjjenek is. Mert a rongygerinc a bal- vagy jobboldaliságtól függetlenül undorító.
Kereszténységem kaptam születésem után nemsoká, majd önként vállaltam nyílt hirdetését, és a tanainak való örök megfelelni akarást bérmálásommal.
Magyarságom egyrészt örököltem, másrészt felvállaltam és vállalom. Nem hiszem, hogy sok ember volna Magyarországon, aki kizárólag, százszázalékosan ,,tiszta magyar". Ha megkaparjuk, az ősök között kerül ilyen vagy olyan beütés. A hét törzs, midőn egységbe tömörült, sem volt rokon, sem genetikailag, sem ,,vérileg" (ami tulajdonképpen ugyanaz). A vérszerződéstől, majd annak pannóniabeli megerősítésétől lettünk azzá, akik vagyunk. Mert őseink, bár nem voltak test s vérek, közös szerződéssel, közös akarattal VÁLLALTÁK magyarságukat! És ez a lényeg! Az összes Nobel-díjas magyarra büszke vagyok. Az utolsót kivéve. Mert ő nem vállalta, hogy ELSŐSORBAN az.
Szent István királyunk ezért tett óriásit történelmi léptékben gondolva, mert pont ezt a sokszínűséget kényszerítette ki, melyet a kereszténység tesz egységessé. Így lettünk, maradtunk befogadó nemzet, átvéve mindenkitől pozitív tulajdonságát, de MINDIG MEGŐRIZVE magyarságunkat. Ezért teljesen természetes, hogy a Sebő Ferenc 60. születésnapi gáláján osztrák, jiddis, szerb, horvát dalok is megszólalnak a magyar mellett. Mert mi megengedhetjük — még — ezt magunknak. De ki, mely az a nép köröttünk, mely megteheti ezt? Mely környező ország kultúrája vállalja fel a miénket is? Hát ezért vagyunk mi többek, mások, mint ők. És ezért vagyunk még.
Az elmúlt ünnepek alatt nem tudtam itthonról, Békésről hazamenni Sepsiszentgyörgyre a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójára. A szívem majd megszakadt érte. De néztem a Duna Tévén a Transylmania estjét 20-án, az egész Székelyföldön egyszerre meggyulladó lármafákat, melyek most örömtüzek, az együvé tartozás tüzei voltak. Néztük együtt, otthonról elszakadt székely magyarok, tiszta vagy kevésbé árja családfával. De egyként szorult el a torkunk, csillogott a szemünk gyanúsan, és egyként gyúlt szívünkben az új remény lángja. Mert van remény! Van még magyar élet!
Az Echo Tévén a Szörényi Levente kitalálta Árpád pajzsa-díj átadását láttuk. Kondor Katalin, Tőkés László, Balczó András, Kallós Zoltán, hogy csak pár nevet említsek. De veretes magyar név mind a tíz. Méltóság, meghatottság, tartás, tenni akarás, hit sugárzott a műsorból.
Pár cseppnyi csak az elmúlt rövid időszak élményeiből, mit elmondék. De kiviláglik, gondolom, belőle, hogy ezért nem tudok más lenni, csak ami vagyok: keresztény és magyar.