A jelenség szinte mindenik háromszéki, székelyföldi faluban tapasztalható, mögötte iskolázatlanság, munkanélküliség, elszegényedés, a mindenkori napszámosságra, olcsó munkára berendezkedők esélytelensége áll. Ám ha úgy vesszük, a felsőcsernátoni ágrólszakadt családok gyermekei más térségek apróságaihoz képest szerencsések, hiszen tizennégy éves korukig tekintélyes pótlékot biztosítanak nekik. De milyen jövő elé néznek azok a nincstelenek, akikre szüleiken kívül senki sem figyel, mi vár azokra, akiknek senki sem biztosít egy szelet kenyérrel vagy egy jó szóval többet?

Második otthon

Tíz év körüli, magukon véletlenszerűen számos piros ruhadarabot viselő gyermekek rajzolnak lendülettel a felsőcsernátoni református vendégház étkezőjében. Már ebédeltek, mosolygósak, kedvesek, kíváncsiak. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttük, csak hogy amikor második otthonukból, a Bod Péter Népházból délutánonként hazamennek, igen szűkre szabott élettér fogadja őket, hiszen mindannyian gyötrelemmel élő, négy-öt gyermeket nevelő család sarjai. De öröm az ürömben, a 2006—2008. között gonddal helyreállított — vidéki környezetben ritkaságszámba menő — kultúrotthonban (leginkább így emlegetik a szép hangzású népház helyett) jó dolguk van: az itt működő szociális és kulturális központ befogadja őket délutánonként, hogy könnyítsen sorsukon.

Az egyházi kezdeményezésből megszületett intézmény működtetője a Háromszéki Mára Szociális és Közművelődési Egyesület, melynek elnöke Szőcs Lászlóné (képünk), a felsőcsernátoni református esperes felesége, ő mutatja be a létesítményt. Melyet, miután az egyházközség visszakapta — miként az előcsarnokban, a fogászati rendelő szomszédságában lévő fotók is tanúsítják —, meglehetősen reménytelen állapotból élesztettek újra nyomós hollandiai támogatással. Most harminc gyermekkel foglalkoznak, az elemi és általános iskola padjaiból érkeznek délutánonként a nappali központba. Az esperes asszony meséli, nehéz anyagi helyzetben élő, nagycsaládból származó, ,,hátrányos helyzetű" gyermekekről van szó, mindannyian csernátoniak, féltucatnyi, egymás szomszédságában élő magyar családból. A szülőknek nincs munkahelyük, zárt, kipillantási lehetőséget alig biztosító világban élnek, így a kicsik is nehezebben szocializálódnak. ,,Értelmes, ügyes gyermekek, nagyon tudnak örülni, nagyon hálásak." Már első osztályos koruktól ide jönnek, ebédelnek, megtanulják a leckét, kézműveskednek, zenét hallgatnak, ismerkednek a számítógéppel, segítenek a konyhán, takarításnál is. Több, korszerűen berendezett, számítógépekkel, kivetítőkkel felszerelt terem áll a rendelkezésükre, két pedagógus foglalkozik velük, egy szakácsnő pedig a mindennapiról gondoskodik. A szolgálatot 2002-től a református egyházközség végzi, 2005-től pedig az egyesület, mely független a felekezettől, nemcsak református, katolikus gyermekeket is befogadnak. Utóbbiak vannak többségben. A délutáni tevékenységet több pedagógus felkarolta, mindannyian önkéntesek, a szociális intézmény fenntartását pedig hollandiai egyházi támogatás és gyermekvédelmi finanszírozás teszi lehetővé.

Személyes késztetéssel

A rajzolgató kisdiákok ceruzáját éppen Bíró Enikő, csernátoni óvónő irányítgatja. Maga is ismeri, milyen kirekesztettnek lenni, gyermekkorában elveszítette édesapját, s bár rengeteg szeretetet kapott, édesanyja mindent megtett, hogy biztosítsa mindazt, amire szüksége volt, tanuljon, látta, mennyi nehézséggel jár egy ilyen folyamat. Átélte, hogyan lehet felemelkedni a csak ,,munkás" családból, mennyi tanulás, munka húzódik emögött. Érzelmileg kötődik ezekhez a gyermekekhez, ,,sajnálom is őket, mindig megvolt bennem, hogy elfogadjam őket, valakinek legyenek ők is fontosak, mert látom, mennyire nem fontosak, mennyire el vannak hanyagolva érzelmileg, s én úgy érzem, tudok adni valamit, egy kicsi többletet". ,,Nekem lelkiekben ad többet ez a foglalkozás, van időm, lehetőségem, s én erre fordítom, számomra fontos, hogy jót tehessek. Ez gyermekkoromtól így van, vonzódom ezekhez a hátrányos helyzetű gyermekekhez, mert személyes tapasztalataim is vannak, s a munkám során — tizenöt éve dolgozom — úgy látom, egyre több a problémás gyermek. És most is úgy érzem, sokkal többet kell küszködnie egy olyan embernek, akinek nincs meg az anyagi biztonsága, többet kell bizonyítania."

Bíró Enikő ma is jól emlékszik gyermekkori, kínos, ám meghatározó élményére: miután félárva maradt, s jó tanulóként táborozni vitték, ,,ott bizony mindig olyan gyermekek voltak, akiknek orvos, ügyvéd, könyvelő szülei voltak, s egy alkalommal mindenkinek el kellett mondania, milyen családból származik; s akkor, mivel egyedüli voltam munkás családból, és apa nélküli, egész héten úgy néztek rám a gyermekek és a pedagógus, hogy még ma is érzem azt a tekintetet, a ki nem mondott kérdést: ez mit keres itt?"

Éppen ezért úgy véli, ezekkel a gyermekekkel igazából csak olyan ember tud foglalkozni, aki mindezt személyesen is tapasztalta, átélte. Mivel anyagilag nagyon hátrányos helyzetben vannak a többi gyermekhez képest, nagyon kevés inger éri őket kis korukban, s nem úgy fejlődnek, mint a más családban élők, sem szellemileg, sem fizikailag; az iskolában is lemaradnak a tananyaggal, már az első osztálytól, mert otthon a szülők nem ülnek melléjük tanulni. ,,Általában a szülők közömbösek fejlődésük iránt, zilált családi hátterű gyermekek. A felnőttek alkoholizmusa, szegénysége, munkanélkülisége miatt lakáskörülményeik elég rosszak, próbáljuk pótolni, de teljes siker így nem érhető el. Nyolc osztály után is kellene őket támogatni, a gyermekek általános iskola után kiesnek a rendszerből. Mert ha nincs anyagi lehetőségük, és nem is fontos a szülőnek a tanulás, úgy látom, ez egy ilyen körkörös dolog, a szülőnek is négy, vagy nyolc osztálya van, akkor a gyermekének is így lesz, s ez így folytatódik..."

Lépéshátrányban

A legnagyobb kérdés így természetesen az, milyen jövő vár rájuk és a hozzájuk hasonló sorban élő gyermekekre, mennyire tekinthető reménytelennek a családok helyzete? ,,Hisszük, ha mást is látnak, mint otthon, könnyebben megy majd nekik a társadalmi beilleszkedés, egy kicsit felzárkóznak" — válaszolja Szőcs Lászlóné, megjegyezve, a falu sem igazán fogadta be őket, előítélettel vannak irányukban, azt mondják, ezekből a gyermekekből úgysem lesz semmi...

Az említett felsőcsernátoni probléma az érintett öt-hét család helyzetére vezethető vissza: alacsony képzettségű, napszámosságra berendezkedett emberek, esetenként a szülők negyven évnél fiatalabbak, akiket ráadásul jövevényeknek is tekintenek. ,,Nem lecsúsztak, nincs lehetőségük, nincs munkahelyük, amit megkeresnek, épp arra elég, amit meg is esznek, nem tudnak fejlődni. A gyermekek legfennebb a középiskolát végzik el Kézdivásárhelyen, tovább nem jutnak. Fogékonyak, ügyesek, csak többet kellene velük foglalkozni, amit mi nyújtunk, már óvodás kortól meg kellene kezdeni, hogy egyenlő esélyekkel induljanak, mert már indulásból lépéshátrányban vannak." Az esperes asszony azt mondja, kevésbé feltűnően próbáltak a szülőkkel is foglalkozni, volt, hogy havonta tisztálkodási szerekkel segítették őket, de esetükben mentális változásra lenne szükség.

És hogy mi motiválja mindebben Szőcs Lászlónét és társait? ,,Látjuk a falu összetételét, most már az iskolában a gyermekek negyven százaléka ilyen, gyengébb családokból jönnek, és tudjuk, ha nem segítjük őket, hogy emelkedjenek, akkor visszahúzzák a többit is." Mert, noha ,,Csernáton egy jó erős közösség volt", s a térség egyik legmódosabb falujának számít, növekvőben az elszegényedés. Miként Szőcs Lászlóné magyarázza, átalakulóban a mezőgazdaság, akik hagyományosan napszámosságra rendezkedtek be, egyre kevesebb munkához jutnak: egyrészt, mert sokan gépesítettek és korszerűsítettek, másrészt, akik nem tudják eladni a terményt, kevesebbet vagy egyáltalán nem ültetnek, így kétkezi munkásra is kevésbé van szükség. ,,Azok szegényednek el, akik napszámra járnak. Nagy a társadalmi rétegződés, egyetlen faluban sincs ilyen nagy különbség, a szegények itt nagyon, nagyon szegények."

Miként dolgozzák fel a látványos különbséget a népházból hazatérő gyermekek az ottani s az otthoni körülmények között? ,,Nekik ez a legjobb megoldás — véli az esperes asszony —, mert otthon megkapják a szeretetet, mert ezek a szülők mind nagyon szeretik gyermekeiket, ami tőlük telik, azt megadják nekik, és akkor kiegészítőként kapják azt, amit mi adunk nekik, ez még mindig jobb, mintha árvaházba vagy gyermekotthonba kerülnének, tulajdonképpen ezt szeretnénk megelőzni, hogy oda jussanak."