A megegyezés lehetőségét bonyolította Sepsiszentgyörgy és a megye vezetősége közötti ellentét is. Ismeretes volt a Császár Bálint polgármester és Forró Ferenc alispán közötti, jónak semmi esetre sem nevezhető viszony. Talán az sem mellékes körülmény, hogy az alispán lakhelye Szemerján volt. Ahhoz, hogy az egyesülés ne csak szépreményű elképzelés, hanem kivitelezhető valóság legyen, sok vesződésre, de még több meggyőző munkára volt szükség a közvélemény szkeptikus részének megnyerése érdekében.

A város Császár Bálinttal az élen úgy gondolta, hogy Háromszék vezetése, különösen Forró Ferenc alispán, bele kíván avatkozni Sepsiszentgyörgy belső életébe, és autonómiáját igyekszik korlátozni. 1877-ben például a várost jogszerűtlen vámszedési eljárásért vonták felelősségre. Az indokolatlan és eredetére nézve is bizonytalan vámszedést kívánták betiltani, és Sepsiszentgyörgyöt utasítani arra, hogy tartsa be a törvényes előírásokat. A határozat ellen Császár Bálint tiltakozott, és fellebbezést nyújtott be elutasítására. Ugyanabban az évben a város vezetése nehezményezte, hogy mind az alispán, mind a közigazgatási bizottság a város önkormányzatát sértő és hatáskörén kívül eső intézkedésekkel terhelte, amennyiben azt a város határán belül lévő vízelvezetési és útépítési munkálatokra utasította. A felhozott esetek igazolják, hogy a város és Háromszék megye közötti viszony feszültségekkel volt terhes, ami kihatott a város által kezdeményezett egyesítési erőfeszítések hatékonyságára is.

Fenyegetőzés a közgyűléseken

A Szemerján tartott közgyűlések jellemzője az volt, hogy a bíró és köre nemcsak ellenkampányt folytatott az egyesüléssel szemben, de a más véleményen lévőket fizikai bántalmazással fenyegették, és goromba támadásoknak is kitették. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere hírlap 1877. márciusi lapszámában, miután a Szemerján uralkodó hangulatról tájékoztat, a józan ész diadalának sikerében bizakodik, és abban, hogy a közigazgatási bizottmányi gyűlés, de a kormány is éppen Szemerja érdekében Sepsiszentgyörgynek fog igazat adni, s a csatlakozást mihamarabb kimondják, dacára az egyes polgárok önző, kicsinyes érdekeinek, akik a település jövőjét és jólétét fenyegették magatartásukkal.

1877. március 24-én városi közgyűlésen Császár Bálint előterjesztést tartott Szemerjá­nak Sepsiszentgyörgyhöz való csatlakozása ügyében. A közgyűlés határozatban kimondta, hogy az egyesülés érdekében az 1876. évi 5. törvény 50. paragrafusa értelmében a megyei törvényhatóságnál és a kormánynál a városi tanács a szükséges lépéseket tegye meg.

Az önállóság mellett érvelők minden tehetségüket latba vetették, hogy megakadályozzák a többség által támogatott egyesítés előmenetelét. Egyesek úgy gondolták, hogy a felépítendő Első Székely Szövőgyár helyét éppen azért tették Szemerjára, hogy ezáltal is jelezzék, az üzem mindenképpen a várost fogja képviselni, függetlenül attól, hogy annak melyik részén található. A különállást pártolók úgy gondolták, hogy érdemes akár anyagi áldozatokat is hozni, ha ezzel megőrizhetnék függetlenségüket: továbbra is inkább fizetnék a Sepsiszentgyörgynek járó piaci vámot, mint hogy csatlakozzanak. A domesticát (egyházmegyei pénztár) szívesebben adnák Háromszék pénztárába, mintsem Sepsiszentgyörgynek. Szemerja egyházi hivatalnokai sokkal inkább az erdélyi református egyház befolyásához szerettek volna tartozni, mint hogy a sepsiszentgyörgyi egyház uralkodjon felettük. Kifejtették, hogy bíznak a főispán és az alispán törvény szerinti, lelkiismeretes eljárásában, és remélték, a kicsinyes önérdekeknek nem fogják feláldozni Szemerja jogos önállóságát.

Vámvita

1877. április 19-én Háromszék közgyűlésén jelentős teret szántak Sepsiszentgyörgynek a túlzott piaci vám alkalmazásával kapcsolatos jogsértése kapcsán, a város ugyanis a heti és országos vásárokon megjelenő árusoktól a szokásosnál nagyobb taksát követelt. Szotyori Nagy Károly birtokos indítványozta, az alispán járjon végére, a városnak joga van-e arra, hogy a szekerek után már a város határán vámot szedjenek. Dónáth József is fellépést javasol a szerinte törvénytelen eljárás ellen, miszerint Sepsiszentgyörgynek nem áll hatalmában, hogy a helység bejáratánál lévő sorompónál a szekérrel bejövőktől vámot követeljen. Császár Bálint polgármester szerint a város határozza meg azt, hogy a piac tulajdonképpen hol kezdődik, és ha történetesen éppen a sorompónál kezdődne, akkor ott szednék a piaci vámot.

A viták és véleménykülönbségek ellenére a két helység egyesítésének ügye a hatóságok részéről foganatosított intézkedések következtében a beteljesülés felé haladt. 1878. június 30-án Háromszék megye törvényhatósági közgyűlésén elfogadták a Sepsiszentgyörgyhöz épült, de Szemerjához tartozó telkeknek a városhoz való csatolását.

Császár Bálint 1879. április 2-án a városi tanács nevében arra emlékezteti Forró Ferenc alispánt, hogy a különállás fenntartása káros a város érdekeire, mert lakosságát nem képes megvédeni a Szemerjára menekülő csempészektől, a benyúló részeket pedig sem katonabeszállásolási, sem rendőrségi szempontból nem lehet adminisztrálni. Sepsiszentgyörgy a csatlakozással nem kívánja Szemerja erdőit és közbirtokait közösíteni, ezért indokolatlan a település gyanakvó és vonakodó magatartása, szerinte erre csak egyetlen magyarázat adható: ,,Némely lelkiismeretlen egyéneknek a tudatlan nép vagyonán való élősködése szempontjából, s miután ez nem elfogadható indok, kérjük az egész község csatolását hozni ajánlatba." Pótsa József főispánnak írt levelében Császár Bálint az egyesítés politikai vonzatát az elöljáró pályafutása szempontjából elhanyagolhatónak tekinti: ,,Miután méltóságod sem a megyei választások által zsenírozva nincs, sem pedig szüksége nincs sajátlag arra, Szemerja az ellenzék tartalékának fészkéül szolgáljon, ezért csakis az az egy kérésünk van, méltóztassék illő helyen a helyzetet tolmácsolni úgy ahogy van, s mi akkor bizton számíthatunk a jövőre."

Az összeépülés folyamata

1879. április 14-én a belügyminiszternek küldött tájékoztatójában Császár Bálint sürgős és határozott intézkedésekre kéri a tárcavezetőt, mert ellenkező esetben a halogatás az egyesítés ellenzőinek táborát erősítené, Háromszék megye álláspontja pedig nem elég határozott, befolyásolható, azért történhetett meg az is, hogy a megyei közgyűlés ahelyett, hogy a teljes csatlakozást támogatta volna, köztes megoldást választott, ami csak a részbeni egyesülést tette volna lehetővé. Ez pedig olyan állapotokat eredményezhetett volna Szemerján, hogy a város kárára a végtelkeken ellenőrizhetetlen a kocsmáltatás, de az ottaniak a rendőri intézkedéseket is kikerülik. A helyszínrajzok, a vonatkozó okiratok, térképek világosan bizonyítják, hogy a két helység teljesen összeépült, olyannyira, hogy az út egyik oldalán a sepsiszentgyörgyiek házai sorakoznak, velük szemben pedig a szemerjaiak épületei. Szemerja lakosaira az egyesülés által pluszteher nem hárulna, sőt, előnyük származna belőle, mert ha a város az ő közigazgatásukat is átvállalja, az addig arra fordított kiadásaikat megtakarítva, másra költhetnék azt, a város pedig Szemerjának sem erdőit, sem közbirtokát közösíteni nem kívánja. A polgármester okfejtésében megállapítja, hogy: ,,Szemerjának az egyesítés ellen ellenkezése van, mely ha el is tekintünk attól, hogy a mi fajunk egyik jellemvonása, hogy minden újítást gyűlölünk, onnan van főként, hogy ezen 776 lelket számláló község évi közigazgatási költsége 1554 forintban volt megállapítva, és a befolyásos rész annak élvezetétől elesik, kik pedig ebből nem részesednek, azok nem eléggé értelmesek felfogni azt, hogy az egyesítés után ezen kiadásokat fedező haszonvételek egy része a jelenlegi lakosok vagyonává válik, miután jövőre a közigazgatási költségek fedezését a város magára vállalja." Az egyesülés ellen az sem megalapozott indok, hogy Sepsiszentgyörgy Szemerja közvagyona felől határozna, mivel ez nem képezné a közösködés tárgyát. Az egyesülés esetén a földműveléssel foglalkozók ugyan magasabb adókategóriába kerülnének, ezt viszont ellensúlyozná, hogy mindenféle terményeiket vám nélkül árulhatnák a város piacán. Az elöljáró nem rejti véka alá azt a megállapítását sem, hogy a megyei tisztikar az egyesülés ügyét nem a város érdekei szerint kezelte.

Központilag támogatott egyesülés

A minisztérium és a központi hatóságok az ellenkezők véleményétől eltekintve az egyesülést pártolták. A polgármester 1879. december 1-jén Tisza Kálmán miniszterelnöknek és belügyminiszternek küldött tájékoztatásában az ügy kedvező irányú elmozdulását említi. Ezért úgy gondolta, hogy a gyors cselekvés ideje elérkezett: ,,Azon pár felfolyamodó szemerjai lakos indokolatlan kérelme tekinteten kívül hagyásával ezen ügyet véglegesen elhatározni, mert nézetem szerint a sokáig húzódása ezen ügynek az ellenérzetüeket mindig új reményekre jogosítván mentől tovább mint több kellemetlen vitatkozásra nyújt alkalmat."

A vitatkozás helyi szinten ezután is tovább folytatódott. Az ellenzők a valósággal szemben váltig azt erősítették, hogy a két település nincs összeépülve. Háromszék megye évnegyedes közgyűlésén bizottság kinevezéséről határoztak, mely alapos vizsgálat után jelentéstétellel tartozott a közgyűlésnek. A bizottság részletes tájékozódás után meggyőződött az összeépülés tényéről, ezek után az 1879. november 18-i megyei közgyűlésen kijelentették Szemerja községnek Sepsiszentgyörggyel való egyesítését.

1880. január 15-én, miután az egyesítés törvényes akadályának elhárítását újólag észrevételezik, a miniszteri rendelet értelmében az egyesítés tényét megerősítették. A további eljárás már csak a jogi ügyintézés módozatainak sorrendjét határozta meg.

1880. július 22-én Császár Bálint Pótsa Józsefnek küldött üzenetében arra kéri a főméltóságot, hogy a miniszternél való közbenjárásával sürgetné az ügyet végmegoldásra juttatni, vagy ellenkező esetben kieszközölni az azelőtti állapot visszaállítását, mert a város háztartását csak annak figyelembevételével lehet összeállítani. 1880. július végére aztán megérkezett az egyesülést jóváhagyó központi határozat, ennek utána pedig már csak idő kérdése volt a részletek megtárgyalása és kivitelezése.

A bürokratikus közigazgatási eljárás lassúsága és nehézkessége, de a további ellenkezések leküzdése is évekig eltartott még. A folyamat betetőzése csak 1895-ben következett be, amikor a két helység vagyonjogi egyesítése is megtörtént. Az egyesüléssel kapcsolatos, időközben felmerült vitás kérdésekben is ekkor döntöttek.

Érdekességként említjük meg, hogy míg Szemerja lakosságának egy része hevesen tiltakozott a városhoz csatlakozás ellen, addig 1880. szeptember elején Előpatak község kérvényezte a belügyminisztériumtól a Sepsiszentgyörggyel való egyesülés engedélyezését.

Szemerjának Sepsiszentgyörgyhöz kapcsolása tele volt nehézségekkel és buktatókkal. Kicsinyes egyéni érdekek nehezítették kiteljesedését, de hellyel-közzel politikai csatározások is hátráltatták. Az egyesülés melletti vagy elleni kiállást mindig a pillanatnyi érdek határozta meg. Az ész által diktált érvek csak akkor érvényesülhettek, amikor arra a központi kormányzat is áldását adta. A város és Háromszék megye közötti feszültségek sem tettek jó szolgálatot az ügy kedvező kimenetelének.