Korábban, ha a kézművesvásár látogatója megállt a negyvennyolcas emlékműnél, egyszerre látta a cserepeseket, bÅ‘rdÃszműveseket, csont- és fafaragókat, a szÅ‘ttest, varrottast, népies polgári ruhát, zománcos ékszereket kÃnálókat, érezte, hogy valami olyan világ közepén áll, amelynek hangulatát csak itt, a Szent György-napi kézművesvásárban, tapasztalhatja.
A kézművesek, a kézzel alkotók is jól érezték itt magukat, belátták a teret, látták, mi fogy jobban, mi után érdeklődnek az emberek, és nem csak a nézelődőnek, de a vásárosoknak is olyan találkozóhelye volt az Erzsébet parknak ez a szelete, ahol az azonos érdeklődésűek olykor órákig időztek a népi tárgyak és a népi kultúrát kedvelők társaságában. Tizennyolc esztendőn keresztül élveztük ennek az együvé tartozásnak az érzését.
Tudtuk, hogy idén, a tizenkilencedik Szent György-napokon változik a helyszÃn, egyetértünk azzal, hogy az egyre szebbé váló parkot óvni kell, de azzal nem érthetünk egyet, hogy Erdély legbensÅ‘ségesebb hangulatú kézművesvásárát megfosztják egyediségétÅ‘l. A Lábas Ház elÅ‘tti útszakaszon sorba állÃtott sátrakban ugyanazt az értékes portékát kÃnálják, mint eddig, de ez már nem az a vásár, nem a kézzel alkotás értékét felmutató szabadtéri kiállÃtás, hanem inkább hasonlÃt kézművespiacra. Ilyen szinte minden városban van, ezért nem érdemes messzirÅ‘l is idehozni a féltett cserepet, törékeny üvegtárgyakat, a magyar—román határon még mindig szemet szúró népviseletet, történelmünk fába, vasba vésett Å‘si jelképeit. Érdemes megnézni ellenben minden egyes munkát, érdemes megvásárolni, hazavinni belÅ‘lük, és használni a tűzálló cserepet, a természetes anyagokból készült ruhaneműt, a szÅ‘ttes terÃtÅ‘t és a székely öröknaptárt.
Vannak a városközpontnak kis terei, útkereszteződései, ahol be lehetne rendezni otthonosan a kézművesek vásárát, vissza lehetne hozni annak régi varázsát, egy valamit ellenben nem lehet tenni: a jelenlegi helyén hagyni jövőre is.
