Azt mondják, és nem véletlenül, hogy van egyetemes magyar irodalom, népköltészet, kultúra... Tényleg van. Hiszen van egyetlen magyar is — bárhol éljen ő —, aki nem vallja magáénak Apáczai Csere Jánost, Benedek Eleket, Bod Pétert, Kőrösi Csoma Sándort, Bolyai Jánost, Bolyai Farkast...
Meggyőződésem, nincs! Ha ők a mieink — mert azok!!! —, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, akik eredményeikkel öregbítették a magyar nemzet hírnevét, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.
Orth György
Akik látták futballozni, állítják, nem Puskás Öcsi, nem Bozsik Cucu, nem Albert Flórián volt minden idők legkiválóbb magyar labdarúgója, hanem Orth György. Tudása egészen kivételes volt. Jegenyemagas termetéhez (180 centiméteren felüli) társult a tökéletes technikai képzettsége — fejjel, lábbal egyformán —, magas fokú játékintelligenciája, irányítóképessége, taktikai érzéke és — ezt jól figyeljék meg — sokoldalúsága, hiszen a kapustól a balszélsőig minden szerepkörben játszott. Szereplése a nemzeti tizenegyben így oszlik meg: középcsatár 19, középfedezet 5, jobbösszekötő 3, jobbfedezet 2, balfedezet 1, a sérült Zsák helyébe a kapuba is többször beállt — sikerrel. Ellenállhatatlanul tudott cselezni, saját magát és csapattársait gólhelyzetbe hozni, nagy erővel és pontosan lőtt kapura, és fejelt, ha a helyzet úgy kívánta.
1901. április 30-án született Budapesten. Gyerekként került a Budapesti Vasas csapatába (1915), s még nem töltötte be 15. életévét, amikor az MTK játékosa lett. Tizenhat évesen mutatkozott be a nemzeti tizenegyben. Ott volt az 1924-es olimpián játszó magyar válogatottban. Sajnos, a szerencse nem állt melléje, és 1925-ben Bécsben súlyos térdsérülést szenvedett, s ezt élete végéig nem tudta istenigazából kiheverni. 32-szer öltötte magára a címeres mezt, 13 gólt lőtt. 1929 végén visszavonult a tényleges játéktól. Magyarországon igyekezett edzőként elhelyezkedni, e próbálkozásában sem kísérte szerencse, így aztán 1920-ban Dél-Amerikába távozott. Edzősködött Chilében, Olaszországban, Franciaországban, Mexikóban, Argentínában, Kolumbiában, Peruban, Portugáliában. Hazakészülőben volt, amikor 1962. január 1-jén Portóban szívroham érte, s örökre az égiek csapatába igazolt, hogy az angyalok seregét is elbűvölje varázslatos játékával.
