Miközben a gyermekek egymást váltva lovagoltak a háttérben, a porondon előbb nomád őseink legyőzhetetlenségének titkaiba, majd a csikósok, gulyások harcaiba, végül pedig a huszárok már-már művészi gyakorlatozásába kaphatott bepillantást az érdeklődő. Mivel a hagyományőrzők a bemutatójukhoz illő muzsikáról és magyarázatról is gondoskodtak, a mozgóképes műsor bizony történelemlecke volt a javából. Azt még a laikus és kevéssé figyelő néző is észrevehette, hogy mennyire különböző ez a három stílus, és mégis mennyi közös, összetéveszthetetlenül sajátságos vonás van bennük: ügyesség, találékonyság, mozgékonyság, egymásra figyelés nélkül nem jött volna létre az a harmonikus testi-szellemi egyensúly, amelynek eredményességéről annyi legenda szól. Sok gyakorlat kellett ezeknek a meglehetősen nehéz jeleneteknek az előadásához: lóra pattanni kengyel nélkül, vágta közben hátrafelé nyilazni, nyereg nélkül egyensúlyozni embert próbáló feladat, a korhű öltözékbe bújt Csillagőrző Egyesület ilyen bravúros mutatványokkal mutatkozott be; az is újdonság volt sok mindenkinek, hogy a baranta a magyar népi erőpróbákból — ostoros, botos, puszta kézzel zajló párbajokból — és katonai elemekből építkező, nem olyan rég született küzdősportunk, amelyben nem feltétlenül az erősebb van fölényben. A huszárokról már többet tud a mai ember, de ezt a fejezetet is mindig bővítheti — talán nem közismert, hogy Európában Má­tyás király ismerte fel elsőként a könnyűlovasság előnyeit (más országok sokáig csak a hátrányait érezték) —, ámbár attól is gazdagabb lett, ha egyszerűen elgyönyörködött a parádés egyenruhákban, technikás hadműveletekben. Volt, aki álmélkodva tette szóvá, hogy a csapatokban lányok is vannak, szomszédja azonban gondolkodás nélkül rávágta, hogy mindig is voltak, sok nő harcolt férfiakkal vállvetve a honért és a szabadságért. Hát, elbírnánk több ilyen mozgalmas múltba nézést.