Nemhogy szétoszlottak volna a sötét felhők, hanem újak jelentek meg. Igen, arra a buzăui bíráskodásra gondolok, s arra, hogy hány lesz még ilyen! Az az érzésem, nem néznek jó szemmel minket... Egy igaz történet jut eszembe. A hetvenes évek elején Csiki Sándor ifi I-es fiú kézilabdacsapata Ploieşti-en játszott bajnoki mérkőzést. Kemény csata zajlott a pályán, és minden bírói részrehajlás mellett kidomborodóban volt a szentgyörgyiek győzelme. Ekkor felerősödött utolsó szalmalángként a lelátó hangja, és fülsiketítően zúgott a Bozgori! Bozgori! üvöltés. Mikor halkulni kezdett, Ceangău Sanyi megállt a lelátó előtt, s hangosan ennyit mondott: Bozgori, bozgori, da’ tot vă batem! (Bozgori, bozgori, de úgyis megverünk!)... És megverték a Ploieşti-i Sportiskolát... Azóta sem igen láttam ilyen szép ,,fehér hollót" elrepülni felettünk.
Na de menjek tovább, s mondjam el, hogy még miért nem jártunk örömtáncot. Felröppent a hír, hogy Sánta Károlynak, az MSC igazgatójának craiovai tanítványa, Corina Dumbrăvean részt vesz az oszakai atlétikai világbajnokságon. Nem véletlenül, hiszen Corina súrolta a kétperces mérföldkövet a 800 méteres síkfutásban. Mire táncra perdültünk volna, jött az újabb hír: Dumbrăvean nélkül utazott Oszakába a román válogatott... Káromkodni se volt időnk, hiszen újabb jó hírt kaptunk: Adrian Bucur (az MSC tornásza) bekerült a stuttgarti világbajnokságra utazó válogatottba, s nagy esélye lesz az olimpiai kvóta megszerzéséhez... Már rikkantottuk is volna a ,,Járd ki, lábam, járd ki..." rigmust, de jött a hír, akárcsak Marian Drăgulescu, Adrian Bucur is megsérült, és kivált a csapatból, mely nélkülük szerezte meg a selejtező hatodik helyét s ezzel a pekingi repülőjegyet...
Mi mást mondhatnék, ha nem azt, hogy a szegény embert még az ág is húzza. Hiába nyertek az ifjúsági birkózóink — mármint a leányok — két talicskányi érmet, köztük Európa-bajnoksági ezüst- és bronzérmeket, asztaliteniszezőink, cselgáncsozóink két zsebre valót, ezek értéke elhalványul a felnőtt korosztályú sportolóké mellett, az ifikre azt szokták mondani, szép-szép, de ők egyelőre csak ígéretek a jövőre, a felnőttkorra.
Változik majd a képlet — az biztos —, ha beindul 2010-ben az Ifjúsági Olimpia.
Addig is reménykedve nézünk — ez minden őszön így van, még akkor is, ha tudjuk, hogy harminc évvel ezelőtt is reménykedtünk, s a reménnyel maradtunk, s a meg-megújuló hittel — az új tanév elé, abban bízunk, hogy a Kézdivásárhelyi Nagy Mózes Sportklub, a Kós Károly Iskolaközpont ISK, a Mikes Kelemen Főgimnázium ISK birkózói, tornászai, asztaliteniszezői, cselgáncsozói folyatják idei éremszerzésüket, az atlétáknak eszébe jut, hogy bizony már rég nem hozzák azt, amit a hagyományok alapján elvárunk tőlük, s vonatkozik ez a labdarúgókra, kézilabdázókra is. (Mert legyünk tárgyilagosak, egy kicsit furcsa — hogy finom fogalmazzak —, a felnőttcsapatunk Szuperligába jutott, s ifjúsági szinten csak egy junior II-es csoportja van a Kós Károly Iskolaközpont ISK-nak, és két junior III-as együttese Kézdivásárhelynek. Mikor lesz a leányocskákból felnőtt kézilabdázó?) Na és abban is reménykedünk, hogy Sepsiszentgyörgy sportmozgalmának bölcsőjéről, a Székely Mikó Kollégiumról sem feledkeznek meg a hatalmasok, s az intézmény egykori nemes tettét egy új sportteremmel értékelik, köszönik meg. Ha valamelyik iskola megérdemli a sportcsarnokot, akkor az itt, Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium! És akkor következhetnek a városainkhoz — Baróthoz, Kovásznához, Bodzafordulóhoz — és iskoláikhoz fűződő reményeink, hogy végre megszakítják a sportélet szürke ismeretlenségébe vezető útjukat, s egy-két-három bajnoki éremmel beszállnak a megye trófeakincsének gazdagításába. Már éppen ideje volna! Ne feledjék: amilyen az iskolák sportélete, olyan a városé is — és fordítva —, hiszen az iskolákban megszerzett sportismeretet, tudást, sportszeretetet viszik tovább a fiatalok, s gyümölcsöztetik a város sportmozgalmában!
