Mennyi gyönyörű kisgyermek! Ennél szebb nincs a világon... Ez a kislány talán erdei manóka lesz, esetleg vízi tündér, pillangó vagy aranyhalacska...
Egy iskolabuszt láttam. Teljesen üres volt. A tervezőintézet parkolójában állt, nekem ismét megfutott az egyik kerekem, az, amelyikkel több van. School bus. Négy éve sincs, hogy az Egyesült Államokban jártam, megyünk valamerre, akkor tűnt föl a gyermekbusz, az iskolabusz. Régi típusú, elöl a motorház, aztán szép sárgásbarnára festve. Gyönyörködöm, vezetőm észreveszi, nevet. Mondja, hogy ez a forgalomban a legtiszteltebb jármű. Még a helikopter is megáll fölötte, még a csillagok is, és ha rendőrkocsi közelít, lelassít, óvatosan előzi, ha egyáltalán meg meri előzni az iskolabuszt.
Beszédbe elegyedem a veszteglő iskolabusz kormányzójával.
Köszöntöm, köszön. Néz, mondom, eszembe jutott az amerikai iskolabusz, éppen ilyen volt, tán valamivel sötétebb kávészín. És mondom, hogy azt mennyire tisztelik.
Felém fordul, nincs több ötvenöt évesnél, mondja, mekkora felelősség bizony emberkéket szállítani, meg tisztán kell ám tartani, mint egy patikát, mert a jármű nem akárkiket szállít, de gyermekeket. Ha tojást vinne, akkor sem óvatosabban. És a szülők úgy bíznak bennük, mármint az iskolabuszok kormányzóiban...
Akkor érkezett a társa hasonló, iker-olyan busszal, beáll a parkolóba. Hamar meggyőződik, hogy nem vagyok ellenőr, sem panaszos. Akkor viszont ő mondja, hogy szakképzetlen munkásoknak tekintik őket fizetéskor. És — tisztesség ne essék — a takarítónőknek nagyobb a fizetésük, mint nekik. És ez nem igazság, mert — és ismét a felelősség, a szerető gondoskodás kerül szóba, s joggal.
Én ugyan nem tudom, miért sorolták őket képesítetleneknek, azt sem, miért csak annyi a fizetésük, de nem lévén más dolgom, meghallgattam. Úgy érzem, igazuk volt, van, és nem is a takarítónő rovására. Mert ami annak kevés, az nekik még kevesebb.
Itt né, elbeszélgettünk, gyakorló apaként gyakorló gépkocsivezetőkkel, akiknek még a pelenkára is gondolniuk kell, meg a pisikáltatásra. Meg-megállok, és gyönyörködöm a szép kis emberkékben. De hát itt az emberkék életéről felelősek panaszkodtak. Adom is tovább, olyan szeretettel, ahogy illik az iskolabuszhoz meg kormányzóihoz. Hátha...?
