A tavalyi sás tocsogó vízben ázó gyökerei közt észleltünk is halmozgás keltette burványokat. Az ikralerakásra összegyűlt púpos-lapos dévérkeszegek rebbentek arrébb csónakos betolakodásunk elől.
Aztán bennebb mentünk az elhagyott, egykori malomépület mellett abba a szinte áthatolhatatlan fűzfadzsungelbe, amely a Besenyő-patak beömlésének térségét felvette, mintegy természetes vízszűrő övet, galériát képezve az áradások idején megzavarodott víz hordalékának felfogására.
A besenyői vízgyűjtő tó felső szakaszánál ugyanis, akárcsak a legtöbb romániai víztározó esetében, nem építettek ki a vízbefolyásoknál keresztgáttal elrekesztett tórészeket, amelyek áradás idején felfogják a tóba zúduló tekintélyes mennyiségű iszapot és természetes hordalékot, amit aztán, ahol az ilyesmire van akarat és pénz, kupás kanalazó erőgépekkel vagy dózerekkel el lehet távolítani. Ez a hordaléktömeg hosszú távon a meder teljes feltöltődését eredményezi, a tó halálát okozza.
Az áthatolhatatlannak tűnő, gyökereikkel a sekély víz alatti talajba kapaszkodó, csapadékszegény évszakokban szilárd talajra kerülő fűzfélék megkapaszkodására ideális helyek ezek. A tó megmaradását támogatva a természetes szűrést ingyen végzik.
Mi most ingoványos terepen közelítünk a dzsungel gegese felé.
Mikor ezeket az élményeket lejegyzem, sejtem, hogy számítógépem hibásnak jelzi a geges, általam székely tájnyelvi szónak vélt kifejezést, és miután sejtésem valóra válik, az Erdélyi Szótörténeti Tárban keresek fogódzót, mint annyiszor, hogy a fás növényzettel sűrűn benőtt, víztől tocsogós talajú és ettől sejmékes terület általam ismert népi megnevezésének históriai mentelmi jogot találjak. Meglepetésemre — ez a szótörténeti tár esetében nagyon-nagyon ritkán fordul elő — kiderül, hogy a szótár szerkesztői sem tudják, hova tegyék az 1679-ből adatolt, az erdélyi Vadason lejegyzett mondat geges szavát — ,,tudok Hegj vapayaba(n) egy Geges Alma Fát" —, ami számomra a gyermekkorom Alsócsernátonjából magammal hozott jelentéssel első olvasatra vagy első hallásra érthető: a hegy vápájában — két hegy hajlatában — lévő almafa a rendszeres nyesés hiánya következtében vadhajtással sűrűn benőtt, áthatolhatatlan koronát alakít ki. A szóértelmezésben még a szövegkörnyezet is segít: a ,,Hegj vapayaba(n)", ott, ahol a hegylábak összeérnek, mélyedés alakul ki, — erre ,,a segge vápájában" népi kifejezés a legszemléletesebb példa.
A hegyoldalakról alászivárgó víz itt gyűl össze, és ideális terepet teremt arra, hogy a bozontosan sűrű növényzet révén geges hely alakuljon ki.
Szóval, fiatal barátommal próbálunk áthatolni a távolról átjárhatatlannak tűnő, geges, mocsári sarjerdőn. És csapásra is találunk. Télen a kecskék számára az állattartók kivágják a fiatal fűzfákat, amelyek valahogy kinőttek a kecske szájából. Ennek a kérgét ugyanis az éhező állatok lerágják. A vastag hóval borított talajon még a magas hegyek hátán is megélő kecskék ilyen évszakban nem találnak ennivalót, a lerágott fakéregből származó táplálékkal vészelik át a nehéz időszakokat. (Régen a rendtartó székely faluban a kecskéket, juhokat a falutörvények kitiltották a közösség által kijelölt sarjerdőkből — az eresztevényből —, hogy ezek a maguk erejéből felújulhassanak. Ezt a szót őrzi a Maksával egybeolvadt Eresztevény településnevünk is.)
Nos, beljebb hatolunk a földön fekvő, fiatal fák tetemei között botladozva a sűrű felé.
Megdöbbentő kép fogad.
Derék- és mellmagasságban levágott fatörzsek rengetege állja utunkat. Lábunk alatt a megcsonkolt fák felsőteste hever. Ezek a fűzfák néhány éve kinőttek a kecske szájából. Most ezzel a cigánymunkával ledöntik őket a kecske szájának elérhető magasságába.
Az ilyen bozótos erdő egymaga is kitisztítaná önmagát. Amennyiben hagynák. Az egészséges faegyedek az egymást tipró versengésben a szó szoros értelmében is társaik-testvéreik fölé nőnek, és a létért való küzdelemben elnyomnák ezeket. A fák sem humánusak. Gyakran az ember sem.
Engem a geges fűzfaerdőben nem a természet természetes rendjének működése zavar, hanem a fák barbár csonkolása.
Kialakulásának logikáját jól ismerem. A fatörzs gyökér fölötti része, ahol a legkeményebb, próbára teszi a fejszés támadót. Bizony, meg is izzasztja. Derék- vagy mellmagasságban már puhább a fatörzs teste. És le sem kell hajolni, mint a gyökér fölötti hajkolás esetében.
Így aztán kialakul a természetes önritkítás helyett egy természetellenesen tönkre szabdalt — figyelünk a szavak eredeti jelentésére? —, csonkolt növényzet.
Ezt nevezik cigánymunkának.
Besenyő felső részében van is egy cigánytelep. Ők többnyire tűzifaszerzés szándékával csonkolják a fákat.
A hagyományos életvitelű cigány rendszerint kisállatot sem tart. Esetleg tyúkot. Kutyát és macskát. A kecskések többnyire — mifelénk — magyarok.
Tulajdonképpen nekem nincs is gondom a fadöntéssel. Azt természetesen a nyilvánosság előtt nem mondhatom, hogy ha a messzi földön híres magyar erdőgazdálkodási törvények szerint ritkítanák, gyérítenék, szálalnák a sűrű erdőt, és nem csonkolnák, nem kaszabolnák, nem mocskolnák, azt is megérteném, hogy a kecske rágó szájának magasságába vágják vissza a fatörzseket.
De láncfűrészt azért én nem vihetek.
Pedig ezzel lehetne esztétikailag is helyreigazítani a természet barbár roncsolását.
