Amikor legutóbb összeszaladtam vele az utcán, épp Finnországból érkezett haza az ünnepekre. Örömmel számolt be élete újabb fordulatáról, s meggyőződhettem arról, a mai rendezettebb európai munkaerő-piaci viszonyok közt egy tudatosan épített pályának valóban minőségileg új lépcsőfokára jutott. Három éve történt, hogy elhagyta utolsó magyarországi cégét, ahol pedig teljes jogú alkalmazottként dolgozott minden legális és számára előnyös forma betartásával, mégis mehetnékje támadt. Úgy tűnik nekem, azért, mert annyira azonosult már az ottaniak életérzésével, hogy hatalmába kerítette őt is munkatársai egy részének növekvő elégedetlensége. A kétezres évek elején sokat írt a magyar sajtó arról, hogy Nyugaton a hazai átlagjövedelem többszörösét lehet megkeresni, narrátorunk fizetése pedig, bár nem nyilatkozik róla, valahol e tartományban mozgott. Tulajdonképpen nem ok nélkül gondolhatta úgy, elérte, amit ott elérhetett, ideje feljebb lépni.

A keresés legújabb módszerei

— Nem építettek le, jószántamból jöttem el. Nem mintha ráuntam volna, de úgy éreztem, ha újat találok valahol nyugatabbra, az a réginél csak jobb lehet. Sőt, tudtam, hogy csak jobbat találhatok. Az ember általában hitből cselekszik. Én hittem abban, ha kiteszem a hirdetéseket az internetre, hogy külföldön munkát keresek, előbb-utóbb valami beugrik. (Jegyezzük meg, hogy közben a Széchényi Könyvtár állandó látogatójaként kitanulta az internetezés minden csínját-bínját, megtanult angolul, átlagon felüli tájékozottságra, műveltségre tett szert, és még mindig fiatalnak érezte magát — B. K. A.) Kitettem hát magyar és több külföldi oldalra, magyarul és angolul is, jött egy válasz Dániából, egy Dublinból és egy Finnországból. Mit ajánlottam? Én azt, amibe ott alaposan beletanultam: csőfektetést. Nagyon keresett dolog, ahol építkeznek, mindenütt szükség van rá. Bonyolult, mert benne van a pakliban a csatornázás, a lefolyók, az épület körüli talajvíz elvezetése, magasnyomású külvezetékek, műanyag csövek, víz, gáz stb. vezetékhálózatok, sok minden más. Magyarországon úgy végeztük, hogy mi megcsináltuk, és akkor kihívták a szakcéget, mely felvette a pénzt. Hát hogy van ez? — kérdeztük. Ez úgy, hogy nektek nincs rá engedélyetek! — felelték. Nos, arra kell törekedni, hogy a cégnek legyen rá felhatalmazása. Akkor nyilván fizetni is másként fizet.

Érdekes ajánlat

A beérkezett ajánlatot meg kell becsülni, a nyelvtudást pedig bizonyítani.

— Amikor már szóba állnak veled, kérdést tesznek fel, az már nagy dolog. Egy magyar hölgy írt nekem Finnországból magyarul, én mindig angolul válaszoltam neki. Amikor harmadszor is angolul feleltem, már komolyan vettek. Azt írtam, nincs időm sokat levelezni, konkrét dolgot akarok. Utóbb mesélte, hogy több jelentkező volt, és azért választottak engem, mert én bizonyítani is tudtam, hogy értek a dologhoz. Nekem kétszáz fényképem volt az elkészült munkákról, s kérdeztem, küldjek-e. Persze, kérték. Mindenféle munkálat, én is rajta voltam a képen. Őket az fogta meg, hogy bizonyítani is tudtam állításaimat. De én álmomban előre megláttam, hogy ki fogok menni, be is írtam a mobilomba az álmot, amit láttam...

2007 elején a cég repülőjegyet küldött a jelentkezőnek. Szerencséjének tudja be, hogy az őt kiválasztó magyarországi hölgynek volt gyermekkorában egy szép élménye, amikor is Baconban egy orvosnál nyaralt, ezt is meghálálandó részesítette őt előnyben az anyaországi jelentkezőkkel szemben. Rejtélyesen hozzáteszi: pénzről is szól a dolog. Azt olvasom ki belőle, másokról feltételezték, többet várnának el, de ezt nem részletezi. Úgy érezte, kapott egy esélyt, nem szabad elszalasztania. Lavíroznia kellett, kihasználva, ami előny kínálkozik.

Rokonok

— Engem állásinterjúra hívtak, de el volt döntve, marasztanak. Csak azt kellett megbeszélni a finn cégvezetővel, mennyit kapok. Tudni kell azt is, hogy rengeteg orosz vándorol be Finnországba. Bennük nem bíznak meg. Hogy ezt valahogy ellensúlyozzák, előszeretettel hoznak be szakembereket a kelet-európai államokból. Hozzá kell tennem, a magyarokat különösen szeretik. Mondanom sem kell, mindenütt magyarként mutatkoztam be. De az első másfél évben még nem tudtam finnül. A finnek nem fognak kezet egymással sem. Ha már kezet nyújtanak, az valamit jelent. Az első másfél évben tízszer, ha kezet fogtak velem, ebből kétszer azért, mert magyarként mutatkoztam be. Rokon nép, ugye. Azonnal nyújtotta a kezét. Harmadszor csak azért nem, mert távolabb álltam. Mézet vásároltam tőle, és szóba elegyedtünk...

A székelyeknek valamivel könnyebb még a nyelvet is megtanulniuk, mint a magyarországiaknak. Van egy közös hangunk, a kétpontos a. Az első benyomásom is olyan volt: mintha valami ősöm azt a nyelvet pár ezer évvel azelőtt ismerte volna. A temperamentumuk is hasonlít. Mintha hazamentem volna. Úgy hallottam, a székelyek könnyebben beilleszkednek, hamarabb megállják a helyüket. A finnek is olyan darabosak, mint mi. Egyszerűek, darabosak. De az egyszerű gondolkodásmód mögött van egy nagyon bonyolult érzésvilág. És ha belekezdenek valamibe, azt végigviszik. Mesélték, a százhat napos, úgynevezett téli háborúban (1939—40), amit az oroszokkal vívtak, ők visszavonulásra nem is gondoltak, foglyot nem ejtettek. Van egy közmondásuk: ha valamit csinálsz, csináld meg jól. Persze, ők egyvalamiben fejlesztik magukat, nem ezermesterkednek. És borzasztó jók abban, amit csinálnak.

Hogy került-e finn barátom? Engem mindenütt megszeretnek. De a barátság Finnországban valami más. Ha valakivel háromszor-négyszer összejövünk, vagy meghív egy kávéra, az már barát. Nem kell mindennap a házát járnod. De ha befogad a házába, az a legfontosabb pillanat, akkor már barátságot ajánl fel neked. Úgy kezdődik, azt mondja: szeretném megadni neked a telefonszámomat. Nekem kijutott ebből is, szerencsés vagyok.

Hidak az emberek között

Munkahelyén az első időkben azt várták el tőle, hogy bizonyítson.

— Tudni akarták, bírom-e az ottani környezetet. Kemény próba volt. Építőipari cégből rengeteg van Finnországban. A vassai kikötőben dolgoztunk, az ország második legnagyobb kikötőjében, amely akkora, hogy — viccen kívül — autóval mentek az egyik feléből a másikba. Szokatlan dolgokat láttam. Ott csak szikla és homok van, ott a talaj, a föld nagyon kevés. Mindent a sziklába ágyaznak, és ahhoz robbantani kell. Rengeteget robbantanak, nagyon értik és szeretik. Mi mindent építettünk, még bicikliutat is. Egy civilizált országban mindenkinek, a mozgássérültnek is el kell tudnia jutnia a számára fontos helyekre. Rengeteg csövet fektettünk le, főleg információs kábeleket. Aki a házába meghívott a feleségemmel együtt, az egy ilyen robbantásszakértő volt. Úgy robbantanak, hogy gumiszőnyeget borítanak a leendő árokra. Autóabroncsot vágnak ketté, a darabokat kinyújtják, beforgatják egyiket alul, a másikat felül, és abból lesz egy jó nehéz, hatalmas gumiszőnyeg. Kifúrják a lyukakat, elhelyezik a dinamitot, és robbantanak. A nyílt utcán is. Megcsinálják anélkül, hogy sérülést okoznának. Három dolgot szeretnek a finnek: a gázpedált nyomni, robbantani és a gyorsaságot! Az utak jók, mint általában Európában, de főleg sok van belőlük. És ahhoz képest, hogy ötmillióan vannak, rengeteget építenek. Benne van a finn mentalitásban, hogy hidakat és utakat kell mindenütt építeni. (Azért is csodálkozom, amikor hazajövök: itt szinte semmi nem változott húsz év alatt...) De a finnek nemcsak a városok, az emberek és közösségek között is építik a kapcsolatokat... Hogy bírják, mert jobb módú állam? Hát az.

Megjegyzem, amikor magam arra jártam 2001-ben, a gazdasági lendület teljében egyhavi középiskolai tanári fizetés egész évi itthoni jövedelmemmel volt egyenlő. Nos, az arányok valahogyan ilyenek az iparban is. De a munkafolyamatról többet akartam megtudni.

A lapát

— Mivel kevés a termőföld (a gleccserek valamikor évmilliókkal ezelőtt valósággal legyalulták az egész Skandináv-félszigetet — B. K. A.), a kirobbantott árkokat a kábelek lefektetése után mindenféle zúzalékkal, ledarált törmelékkel töltik fel. A követ helyben ledarálják, nem kell a bányába menni, felhasználják, amennyi kell, a többit eladják. Az sok mindenre alkalmas, felhasználják burkolatnak, leszórják vele az utakat. Ami nálunk a homok, az ott az őrölt szikla.

Az én próbám abból állott, hogy bizonyítanom kellett, tudok önállóan dolgozni. Ott meg kell tudni élni a jég hátán is. Mindenki a maga dolgát elvégzi. Nagyon idegesek, ha valamit helyetted kell megcsinálniuk. Megmutatja, megmagyarázza, utána pedig elvárja, hogy végezd. Én mit csináltam? Rengeteget kell mérni. Itthon ahhoz voltam szokva, hogy amikor dolgozunk, oda lapát is kell. Beállok, és lapát sehol. Mondom a főnöknek: kellene egy lapát. Az itt nincs, mondja. Majd a gép kiássa. Tényleg olyan gépek vannak, hogy azok mindent elvégeznek. A gépkezelő mellé kell egy segítség, persze. A gépekhez rengeteg felszerelés, minden műveletre külön. Árokásás, tömörítés, minden. És ha nincs, fél órán belül lesz. Hoznak. Bérlik. Na de a lapát. Én elképedtem, hogy nincs. Kérdem, honnan szerzek, vegyem meg én? Hát keressek valahol, mondta, el vannak dobálva... Végül találtam egy rozsdásat, azt is csak a harmadik nap. De ott senki nem szereti, sem a főnökök, sem a munkások, hogy nekik lapátot nyomjanak a kezükbe. Időnként szükség van rá, és engem azért is szeretnek, mert én a gépész helyett sok mindent elvégzek. Szintező műszereket kezelek. Nagyon fontos művelet a szintet megadni. Honnan jön a cső, és merre megy tovább. Most házalapot építünk. Aztán a rakodás: minden anyagot gép rak le. De már a geotextíliát kézzel kell kiteríteni, kézzel kell besegíteni a gépésznek. És mindent olyan szellősen helyeznek el. Nincs minden egymás hegyén-hátán, mint nálunk. Pedig tér lenne itt is, de itt más a mentalitás. Mindent összezsúfolunk, s ahol szűk a hely, oda még beteszünk valamit, elvéve abból a kevésből is.

*

A jól induló finn vendégmunka azonban a gazdasági válság miatt elakadt. Hogy merre kereste a kiutat, erről legközelebb.