Polgári család, a Sas-hegyen eltöltött gyermekkor, önálló egyéniségüket a házasságban is őrző szülők, háború, ötvenes évek, bölcsészkar, francia szak, ötvenhat, emigráció, Franciaország, háromszor elvett francia feleség, a francia mentalitás megismerése, francia irodalmi sikerek, Puerto Rico, egyetemi tanárság, írás, visszatérés a magyar nyelvhez, a trópusokon eltöltött évtizedek, aztán újra Franciaország, látogatások haza, a nyugati magyar író léte, hazatelepülés és kintlét megőrzése, újabb élet- és pályaszakasz, kubai feleség, betegség, Florida és az itthonlét, az átalakuló magyar társadalom figyelése, immár a visszatérő ember szemszögéből — ha csak a fele történt volna vele abból, ami az életében megtörtént, akkor is arról beszélhetnénk, hogy sokat, nagyon sokat megélt a huszadik századból. Ám azt hiszem, nagyon rossz úton járnánk akkor, ha arra figyelnénk, hogy mit látott Ferdinandy György a huszadik századból. (…) Ferdinandy György esetében nem maguk a történések az érdekesek, és nem is csupán az, ahogyan megélte őket, hanem az, ahogyan elmeséli őket. Mert Ferdinandy György eredendő elbeszélő, s a történetnek mindig más és más oldalát veszi elő. (…) Az állandó útonlét, az útkeresések sorozata az ő esetében esztétikai szervezőerővé vált, s alapvetően meghatározta írói munkáinak karakterét.

Mindebből az is látszik, hogy Ferdinandy György valójában itthon is, Franciaországban is, Puerto Rico lakójaként is az irodalmi formában megteremthető szépséget üldözte-kereste. Az életét elfoglaló történéssorozat, az a bizonyos regényeket megtölthető élettörténet még csak nem is háttérként szolgált mindehhez, a műben megteremthető és megteremtendő szépséghez semmi közük nem volt, inkább azt mondhatjuk: Ferdinandy György hagyta, hogy a történtek megtörténjenek vele, mert közben figyelmét valami más kötötte le: a hűség az irodalomhoz, az elbeszéléshez, a műben megteremthető szépséghez. S azt gondolom, Puerto Ricóhoz is azért kötődött, azért töltött el ott hosszú évtizedeket, mert ott, csak ott tudták róla, hogy neki délelőtt írnia kell… A beszélgetésfüzér legfőbb tanulsága tehát nem a regényes élettörténetek sorában mutatkozik meg, hanem abban, ahogy az olvasó előtt Ferdinandy György írói világának legrejtettebb vonása és az irodalomhoz való hűsége, az írás által megteremthető szépséghez való hűsége feltárul. (…)

A magyar nyelvről olvasom a következőket, ennél szebbet másutt nem olvastam ebben az összefüggésben: „Ez egy egészen csodálatos nyelv, és mindent, amit ebből a nyelvből meg lehet tanulni, azt még ma is igyekszem megtanulni. Az ember gyakran találkozik olyan dolgokkal, amik elszorítják a torkát. Minél több idegen nyelven tanultam meg — hiszen először németül, franciául, végül pedig spanyolul éltem és írtam —, annál biztosabbá vált, hogy a magyar mindezeknél sokkalta különb munkaeszköz, sokkalta gazdagabb és szebb nyelv. Minél több idegen nyelvet ismertem, annál jobban beleszerettem a magyarba. Ez volt valószínűleg az az erő, ami megtartott. Itt arról van szó, hogy amikor egy író magyarul ír, akkor alakítja is a nyelvet. Akár új szavakat, új kifejezéseket, új fordulatok tömegét hozhatja be, és ez még rá-adásul jót is tesz neki. Franciául vannak szentesített kifejezések és fordulatok, és minden helyzetben ezeket kell használni. Ha nem ezeket használod, még ha helyes is, amit használsz, akkor az olvasónál nem ugrik be, amit mondani akartál. A francia írók nem alakítják a francia nyelvet, a francia akadémikusok alakítják a francia írókat."