Tudtuk, éreztük: valami nincs rendben, valami hiányzik, amikor a napszámos reggel belevágja kapáját a kukoricaközbe. Szinte szégyelltük, hogy a napszámból nem adózunk, nem támogatjuk ezzel is a nemzetgazdaságot. De most megvan! — hála nektek, székelyföldi honatyák. Bizony, ha a székely furfang nem működik, Boc és egész kormánya sem találta volna ki a napszámadót.
Szóval, ezután így indul az ember a napszámba: Asszony! Szalonna, kenyér s hagyma van-e a tarisznyában? Hát a bélyeggyűjtő album? S ha minden rendben, kimennek a föld szélére, megvárják a gazdát. Megtárgyalják a napibért, megkapják a bélyegüket. Nagyobb napszámért nagyobbat, szűkösebbért kisebbet, kit hogy bélyegeznek meg. Aztán nyugodt lelkiismerettel dolgoznak napestig, tudják, teljesítették a feladatukat, nem félnek, ha jön a pénzügy, nem vádolhatja őket adócsalással. A bélyegfelnyalásból befolyt összeget pedig ellenőrök fizetésére lehet fordítani. Ami nyilván nem lesz elég, de majd pótolják uniós kölcsönből.
Ötletünk nekünk is van: vessenek ki adót a kalákára! Koma, gyere el a családoddal, takarni kellene. A koma: jó, elmegyünk, de jövő héten segítsetek a favágásnál. S mivel a kalákában nincs pénzforgalom, a tizenhat százaléknyi adót természetben vonhatják le a kínálmációs kolbászból, házikenyérből, pálinkából — és kiadhatják az ellenőröknek, vagy protokollasztalra tehetik, ha Székelyföldre jön Udrea miniszter asszony.
Komolyra fordítva a szót: a székely gazdáknak tényleg vannak ötleteik — még ennél jobbak — önmaguk megszorítására. S biztosan el is mondják, amikor két év múlva, a választási kampányban újra falura tévednek választottjaink. Segíteni fognak, az biztos, mert a székely tudja: kölcsönpohár visszajár...
