Felületes szemlélésre úgy tűnik, csak a gazdasági fejlÅ‘dés motorjának tartott termelÅ‘i-szolgáltatói szféra úszta meg a húsba vágó rendteremtési intézkedések úthenger-ostromát. A megszorÃtó intézkedések keményen vallatóra fogják viszont a civil szféra valamennyi szegmensét.
Biztosan akadt már matematikusvénával megáldott gazdasági elemző, aki azt is kiszámolta, hogyan és hol keresztezik egymást a magánembert sújtó intézkedések a vállalkozói szféra érintetlenségével, a gazdasági szereplők azonban összességében megnyugodva sóhajtottak fel. És velük a fogyasztó is, aki azzal vigasztalja magát, hogy vásárlóereje csökkent ugyan, de legalább nem emelkedtek az árak.
Súlyosan önbecsapó álláspont, derül ki kissé alaposabb szemügyre vétel után. Mert ha véget ér a végeérhetetlennek ÃgérkezÅ‘ általános sztrájk, és elvileg minden visszazökken a megszokott termelÅ‘i kerékvágásba, a magánembert érintÅ‘, juttatás tÃpusú megszorÃtások a munkaadóknak is azonnali fejfájást okoznak. Ha ugyanis az eddigi — elsÅ‘sorban adómentességükkel csábÃtó — motivációs jellegű juttatások elmaradnak vagy érzékeny mértékben csökkennek, akkor a termelÅ‘i szféra is komoly munkaerÅ‘gondokkal szembesülhet. Az ugyanis megint csak erÅ‘sen kétségbe vonható perspektÃva, hogy az emberek örülnek, ha megmarad a munkahelyük, és erÅ‘sen csorbÃtott fizetéssel is ellesznek, tekintve, hogy hosszú sorokban várnak majd mások a megürülÅ‘ helyekre.
GyanÃtom, hogy nem Ãgy lesz, még akkor sem, ha a kormányprognózis szerint ,,csak" az év végéig tart a hét szűk esztendÅ‘. Akad hasonló precedens, a múlt század harmincas éveiben is volt már olyan, amikor fél éven át szüneteltették a nyugdÃjak folyósÃtását. Akkor valóban minden visszazökkent a helyére, most viszont érdemes odafigyelni a miniszterelnöknek arra a szónoki fordulatára, amellyel jövÅ‘ januártól az addig kialakÃtandó bér- és nyugdÃjtörvény hatáskörébe utalja a szebb jövÅ‘t. Az odafigyelés természetesen elsÅ‘sorban a törvényalakÃtás folyamatára érvényes, annak átláthatósága és elvszerűsége ugyanis a jelenlegi terhek elviselésében is segÃthetne. Mert a kormány legnagyobb bűne továbbra is az állampolgári szolidaritás megszerzésének mellÅ‘zése, az arrogáns erÅ‘politika, amelynek érvényesÃtésekor mindig kéznél lévÅ‘ fegyver az IMF-diktátumra való hivatkozás. Mintha a romániai gazdaság zuhanásának történelmét attól a pillanattól lehetne datálni, hogy a pénzügyi alap szakemberei elÅ‘ször összevonták szemöldöküket.
