Sokan, főként azok, akik iPodjukon az aktuális slágereket heavy rotationben hallgatják, lamentálnak — és véleményüket részben én is osztom —, hogy a nemzetközi zenei paletta igazi nagyágyúi, azok, akiknek számai ma uralják a sláger- vagy népszerűségi listákat, azok, akik a csapból is folynak, nagy ívben kikerülik Romániát.
Túlságosan nagy arcok ahhoz, hogy a slágerlisták szédítő magaslatáról egy olyan kelet-európai országba látogassanak, ahol a szerzői jogvédelmi törvények hiányosságai miatt úgysem követhetőek a lemezeladási vagy rádiólejátszási adatok, és így gyakorlatilag lemeztársaságuk és menedzsmentjük nem rendelkezik mérvadó adatokkal népszerűségi indexüket illetően.
Első látásra vagy inkább hallásra valóban úgy tűnik, hogy hozzánk, mint valami vidéki öregotthonba, csak matuzsálemi korú veteránok és rokkantak látogatnak el csupán azért, mert másutt lejárt már lemezük, és vakvágányra kerültek. A hazai koncertszervező irodák jelentős hányadának parasztvakító ajánlatai tele vannak ,,lejárt garanciájú", szakmájukat csúfoló, HAMIS titánokkal, akik ezredik búcsúturnéjuk vagy ,,nagy visszatérésük" alkalmával csupán bankszámlájuk vagy nyugdíjuk kerekítése végett látogatnak el egy playback erejéig Romániába, hogy aztán a színpadon narcisztikus, öntelt állapotukban Budapestet köszöntsék.
Vannak azonban szerencsés kivételek... Ha netán valaki valaha a fenti, szarkasztikus vádakkal az AC/DC legénységét illette volna, a bukaresti koncert után kénytelen lesz visszavonni szavait. A Young fivérek és cinkosaik közel harminchét esztendeje koptatják a hard rock iskolájának padjait. Diplomájukon nem kevesebb, mint tizenkilenc stúdiólemez ékeskedik, köztük a Rock and Roll királyság koronaékszere, minden idők legsikeresebb rocklemeze, a Back in Black.
Hétpecsétes titok, hogy az ausztrál nagyapóknak honnan van gőzmozdonyokat megmozgató energiájuk, énekesüknek, Brian Johsonnak szivartól és whiskytől reszelős hangszálai hogyan bírták ennyi ideig, Angus Young gitáros iskolai gúnyája pedig hogy nem vásott el az évek hosszú során. Miféle paktumot kötöttek ezek az emberek az ördöggel? Hogyan sikerült ilyen fergeteges ritmusban és elsöprő energiával megőrizniük HITELESégüket, átcsempészniük sikereiket egyik évtizedről a másikra, aztán a harmadikra és a negyedikre, rajongók millióit, kortól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül, felcsábítva a Rock and Roll Gőzös (Rock’N Roll Train) szerelvényeire.
Pedig a sikerért hatalmas árat fizettek. Legendás énekesük, Bon Scott az alkohol áldozata lett, a rock and roll iskolájának jeles (vén) diákjai pedig az élet iskolájának vizsgáit rendre elbukták. Tanultak hibáikból, és továbbmentek. Volt időszak, amikor kreativitásuk cserben hagyta őket. Ilyenkor rajongóik és a kritika sem kímélte őket. Legnagyobb kritikusaik viszont önmaguk maradtak. Voltak időszakok, voltak állomások. Divatos stílusirányzatok jöttek, mentek. Trendek váltották egymást szédítő sebességgel. Számtalanszor megjárták a poklok útját (Highway to Hell), de a gőzös nem siklott ki, haladt tovább. Hű maradt önmagához és fanatikus utasaihoz (For Those About to Rock...). Olyan elszántsággal folytatta útját, melynek tüzét csak egy makacs és ŐSZINTE szenvedély táplálhatta.
2010-ben itt álltak előttünk. Négy évtized és megannyi generáció rockhimnuszait olyan kölykökkel énekelték együtt, akik egyenesen unokáik lehetnének. De ez is csak egy állomás volt. Végállomás? Dehogy! A Rock and Roll Gőzöse töretlenül halad előre!
