Valamikor 1983-ban a Megyei Tükörben megjelent interjúban (A vonalak sztereó hatása) arról vallott, hogy ,,egyre több aggállyal fejezek be képeket", s teljesen váratlanul beszélni kezdett egyik, akkor készülő, gyönyörű festményéről. Ez azért volt megejtő és különös, mert nagyon ritkán, csak valami elvarázsolt édeni örömállapotban értékelte saját munkáit, vallott az ő égető, izgató műhelygondjairól. ,,…itt végül a vonalak kombinációjáról van szó… ha egymásra kerülnek, úgynevezett sztereó hatást érhetnek el, és ezt nem elsősorban a képen is létező perspektíva okozza, s még csak a színek gondosan kiszámított hatása sem. Hanem együttesen. De hát, ezeket a képeket nézve is elgondolhatja bárki, milyen munka megfesteni egy ekkora felületet így." Ez a vallomás akkor bukott ki belőle, amikor megkérdeztem, miért nem rendez gyakrabban kiállításokat, miért csak közös tárlatokon tűnik fel egy-egy döbbenetes hatású, nagyméretű festménye. Kétségtelen, a művész mindenkori tartózkodása mellett ennek a kornak, az aranykorszaknak is lehetett némi, nem is elhanyagolható szerepe, Kosztándi öntörvényű művészi fejlődése és kialakuló képi világa egyre idegenebb volt már attól, amit a hatalom akkoriban elvárt a művészetektől. Nagy benső erőre vallott, hogy ettől nagyvonalúan eltekintve konokul, fáradhatatlanul, mély benső alázattal építette képi világát, nem hagyta magát eltántorítani…

Mit kívánhatnánk nyolcvanéves születésnapján, több száz rajzot és festményt felölelő, hatalmas életműve előtt a jubiláló művésznek? Egészséget, erőt és töretlen munkakedvet, hiszen az imaginárius világból még elő kell hívni, meg kell festeni a rejtélyesen rejtőzködő s csak képzeletében létező festményeket. Mindannyiunk örömére.