Sok olyan részlete van ennek a városgazdai állásfoglalásnak, retorikailag és a tényekhez való, korántsem objektív viszony kapcsán egyaránt, ami cáfolatért, vehemens tiltakozásért kiált. De vajon van-e értelme a vitának, ha ilyen?

Vélhetően minden újságolvasó lelkesen várja, mit is válaszolok az intézményt illető kitálalásra. Nekem viszont, sajnálatos módon, ebben a kontra-rekontra játszmában semmi örömem sem telik, ahogyan eddig se telt — mert soha nem ez volt számomra a fontos. Minden nekifutamodásom, hogy egy ilyen válaszcikket megírjak, egyre rosszabb szájízzel tölt el, és végül úgy döntöttem, inkább ráhagyom e játszmát azokra, akiknek még van ehhez gusztusuk.

Láthatóan a városgazdák háborús helyzetet látnak ott, ahol én szakmai problémákat jeleztem, politikai hátszelet szagolnak, ahol én szakmai hiányosságokat, tendenciózus ferdítést láttam, és világossá vált számomra az is, hogy készek ebben a játszmában akár az egész intézményt is bemocskolni azért, hogy igazukat érvényesítsék.

További viaskodás helyett tehát kivárok. Kivárom, hogy mit döntenek a rájuk bízott intézmény ügyében azok, akiknek ebben az ügyben döntenivalójuk van. Közben pedig a magam részéről, bár ez lehetetlen, megpróbálok visszatérni egy olyan állapotba, amit az elmúlt tizenöt évben alig tapasztalhattam: egy olyan állapotba, ahol nem várják el tőlem, hogy kifacsart tényeket cáfoljak, s így védjem igazamat, ahol nem kell botütésre bunkóval felelni, számokkal zsonglőrködni, ügyesen sarkítani, vádakat parírozni, biztatást hallani, de hátamban kést érezni közben.

Maradok tehát aggodalommal azok iránt, akiknek életcélja múlik ezeken a csatározásokon, szomorúsággal amiatt, hogy épp azzal bántják színészeinket, amivel régóta tartozott nekik ez a koldusszegény ország, kevés örömmel, hogy szakmájuk becsületét végre helyreállította a törvény, hálával azok iránt, akik előadásainkat megnézték (még akkor is, ha nem tetszettünk), és azok iránt is, akik mellettünk kiálltak, végül pedig a csalódottsággal amiatt, hogy egyre fogy az esély arra, hogy az élet által ránk osztott szerepet a költő szándékához hűen játsszuk el.

Ha író lennék, talán Ady muszáj-Herkulesét írnám újra ebben a lecsengett, kilúgozott, mindenféle összefüggésében relativizált közegben. De nem vagyok költő, ahogy közügyekbe sem ártottam magamat soha. Színházcsináló vagyok, s inkább foglalkoztatnak Molière úr viselt dolgai, mint az, hogy milyen szerepben lehetnék sikeres e valódi világ színpadán.

Tegnap este ment idén utoljára A nap fiai, június 17-én Molière-darabbal, Az embergyűlölővel zárjuk az évadot. Egy jegy ára két lej, mindenkit szeretettel vár a társulat nevében

Bocsárdi László igazgató