A nénik és a bácsik közül — nevezzük csak továbbra is így őket — előzőleg mindig kerül egy-két néni és egy-két bácsi legalább, aki megszervezi újra és újra, előbb csak tízévenként, később már ötévenként is ezt a nagyszerű találkozót. Vagy fordítva: előbb ötévenként, később majd tízévenként. A tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt végzett vén diákokat a szervezőbizottság Máté Péter szavaival invitálja szívhez szólóan: „az elmúlt boldogságot visszaidézzük egy fázós alkonyon!" Legelsőnek a szervezőbizottság egyik tagja emelkedik szólásra, és elmondja, hogy a két osztályban végzett hatvan diákból megjelentek vagy harmincan, tehát egy osztálynyian. A levelekből, beszámolókból pedig szomorúan értesültek, és szomorúan veszik tudomásul a halottaikat, és azt is, hogy az utóbbi években hányan vették fel az özvegyi fátylat. Nagyon örvendenek a még élő és jelenlétükkel a találkozó fényét emelő tanáraiknak, akik remélhetőleg nagyon jól fogják érezni magukat, és szeretettel, atyai tanácsokkal látják el majd a vén diákokat, és segítenek a múltról emlékezni s a felidézett emlékekkel ezt a múltat megerősíteni. S azt is remélik, hogy majd közösen, szívükben nagy-nagy szeretettel elevenítik majd fel, hogy ez az időszak volt az, amikor feltöltődtek hittel, szeretettel, álmokkal, vágyakkal, hivatástudattal, mert — József Attila szavait idézve —: egész népüket akarták, és nem is középiskolás fokozaton, Taní-/Tani. Ez alkalommal tükröt tartanak egymásnak, mert amit nem veszek vagy nem akarok észrevenni magamban, azt észreveszem a társaimon, ami arra is jó, hogy ösztönözzön, a tisztánlátást megvilágosítsa, és önmagam felülvizsgálására késztessen. Erre az alkalomra a szervező nénik és bácsik vásárolnak egy irdatlan nagy, tiszta eredeti kézműves ajándékot, a lámpatartó farészen faragott őzlábat, lelőtt nyulakat és egyéb érdekességeket, tölgylevelet, célozó vadász bácsit megmintázó állólámpát az egykori osztályfőnöküknek, amit ő az égvilágon semmire sem tud használni, pedig jó mélyen kellett a zsebükbe nyúlniuk érte a vén diákoknak. A szervezők gondoskodnak a vendéglőről is, ahol együtt fognak aznap ünnepelni, és ahol valamelyik szervező házi borát isszák egész éjjel a lelkes vén diákok. Délelőtt azonban, még az osztályfőnöki óra előtt (esetleg után) megkoszorúzzák a már elhunyt osztálytársak sírjait, akiknek — hála istennek — már nem kellett megjelenniük a találkozón. Aztán egy rövid, de annál meghatóbb éneklés következik az iskolaudvaron, ahol a hájas, pocakos, napszítta arcú bácsik, meg az eltespedt testű, kisminkelten is eléggé ronda arcú nénik közös fényképet készítenek, de előtte meghallgatják egykori osztálytársuk direkt erre az alkalomra szerzett költeményét arról, hogy: a tiszta szűz tűzből még vajon lobog-e a láng, mikor a sors szomjas, mikor oly falánk, s hogy hol van a régi kedv, a fiatal, s hogy merre visszhangzik ma az a vidám dal, s hogy van-e még a tarisznyában pogácsa, fánk, mit útravalónak a skólájuk nekik szánt, s hogy az út mily göröngyös volt, milyen csúszós, meredek, s hogy csapdát rejtegettek sötét üregek, s megcsalt egy barát, elhagyott, szaporodtak fejfák, s már sok szülő halott, s hogy hány tanárnak a hangja már csak emlék, s hogy a folyosó visszhangja is csak kongó üresség, de a becsületét minden vén diák hordozza szent kincsként, tüskés dróton át, most, hogy összeláncol annyi kézfogás, és az emlékezés új utakat ás, együtt, úgy, mint régen, bár hiányosan, letörlenek egy könnyet büszkén, ráncosan, s hogy arra a kérdésre, hogy lobog-e a láng, igen, ez a válasz, árva iskolánk! Aztán még egy másik vén diák is szólásra emelkedik, bár — mint mondja — a szókincse szegény ahhoz, hogy érzelmeit méltó módon kifejezhesse, de keresetlen szavaival elmondja, hogy ők valamennyien egy nagy család, összetartoznak, támogatják egymást, ha nem egyébbel, jó szóval, s hogy a mai, elmagányosodó világunkban mennyire fontos a családi együttlét, az egymással való törődés, s hogy milyen boldog, hogy megint visszatérhetett a szellemi szü­lőföldre, az egykori iskolájába, s hogy mennyire fontos az összefogás, mert a széthúzás történelmi hibánk, már-már úgynevezett turáni átok, minden kudarcunk legfőbb oka, ezért fogjunk össze tehát, hogy megmaradhassunk, ne legyünk kiábrándultak, közömbösek, tétlenek, mert ilyen magatartással csak a megmaradásunk sírját ássuk meg, legyünk tehát Erdély kovászemberei abban a törekvésben, mely hitünk és anyanyelvünk megtartását szolgálja. A szervezőbizottság a társaság tudtán kívül meglepetésműsorral is megajándékozza a néniket és a bácsikat. Az egykori, ősi alma materben most végző diákok az alkalomhoz illő verses, dalos, gitáros összeállítást mutatnak be. A nénik és a bácsik szemeiket törülgetik, mialatt a diákok lelkesen énekelnek és szavalnak, és közben megsaccolhatják, hogy milyenek lesznek ők is húsz, huszonöt vagy harminc év múlva. Ez nem valami szívderítő élmény számukra. Mindenesetre köszönet a kedves és lelkes diákoknak — mondja végezetül az egyik meghatódott vén diák —, hogy ilyen meleggé, szeretetteljessé tették, a többihez hasonlóan, ezt a találkozásukat is, hogy megkínzott életük egy-egy fénypontjai voltak, és hogy ennek a találkozónak is az lehetett a legfőbb érdeme, hogy nemcsak baráti kézfogással, öleléssel nyilvánult meg az összetartozás ereje, hanem a segítségadás is kihangsúlyozódhatott. Aztán bevonulnak az egykori osztályukba, ahol két vagy két és fél órán keresztül meghallgatják, hogy kinek van közülük unokája, kinek a gyereke mit ért el eddig, s hogy milyen nagyszerű „fiúk" meg „lányok" ők mindannyian, s mennyire is vitték az életben (valójában semennyire). Aztán a buli következik egy elhagyatott, világvégi vendéglőben, egykori fatelepek, vágterek szomszédságában, ahol az éjszaka kellős közepén beleordíthatják a világba és az erdő sötéten hallgató mélyébe mérhetetlen bánatukat. Hogy abból, amire húsz-huszonöt-harminc évvel ezelőtt felesküdtek, tkp. nem valósult meg semmi, hogy megkeseredett, az életbe belefásult, szíjas emberek lettek, és hogy legszívesebben visszamennének nem a huszonöt-harminc évvel ezelőtti időbe, hanem a jó édesanyjukba. Erre aztán az ott csordogáló patak mellett eléneklik a Kedves édesanyám, látod, édesanyám, mért szültél a világra, inkább dobtál volna, inkább dobtál volna a zavaros Tiszába kezdetű nótát vagy féltucatszor. Erre sírnak egyet közösen, ki-ki aztán külön-külön is, majd aki eddig még nem tette meg maradéktalanul, az is bebaszik istenesen. Aztán a hajnali derengésben, sokszoros és vontatott búcsúzások, ölelgetőzések, puszilkodások után a feleségek, a direkt erre az alkalomra kirendelt barátok vagy taxisok hazavezetnek, és átadják a megfáradt testeket a hitvesi ágynak. Másnap aztán kezdődik minden elölről, ugyanonnan, ugyanúgy, mint az utóbbi húsz-huszonöt esztendőben. A bácsik és a né­nik nem emlékeznek vagy igyekeznek nem emlékezni semmire sem.