Az autóvillamossági cikkeket gyártó üzemet 1972-ben alapították Brassó megyei segítséggel, mintegy kihelyezve onnan egy óriásgyár részlegét, melyet aztán itt önálló vállalattá fejlesztettek tovább. Az üzem fontos volt nem csupán azoknak, akik belőle éltek — és sokan voltak, fénykorában a 3300-at is elérte alkalmazottjainak száma, akik a városból vagy a környék falvaiból jártak be, azaz több ezer család jövedelme származott innen, s a tízezret is elérhette azok száma, akiknek megélhetését szavatolta —, de kedvence volt a helyi sajtónak és közvéleménynek is. Többek közt benne látták ama ipari létesítményt, mely nem gyengíti, hanem erősíti a helyi többség népi pozícióit, mely demográfiai és kulturális támasza is lehet egy székelységre épülő iparosításnak. Sokféle remény és nyilván illúzió foglalata is volt egyben. Egykori munkásalkalmazott meséli, valahányszor összefutnak a volt kollégákkal, ma is uralkodó témája beszélgetéseiknek a megboldogult üzem sorsa fölötti sajnálkozás. ,,Soha olyan munkahelyünk nem lesz, mint a Jájában" — ekképpen hangzik sűrűn ismételt sóhajuk. Egy formálódó székely iparosréteg, szakmunkások és mérnökök, mostohábbnak érzett körülményeket megtapasztalt emberek utólagos értékelése és nyilván a soha vissza nem térő fiatalkor utáni nosztalgia vegyül e véleményekbe, melyek mögött azonban kitakarható a kor valósága. A résztvevők megélt saját tapasztalata felől közelítünk utóbbihoz az alábbiakban, ama kérdésre keresvén más-más szemszögből a választ: hogyan folyt le az üzem privatizációja, és miért járt az ismert következményekkel.

A remény

Az IAME Rt.-t 2001-ben magánosították, addig egy érdekes, bár baljóslatú évtizeden át barátkozott az új rendszer kilátásaival, és próbált hozzászokni a piac változásaihoz. Csak ne lett volna e folyamat oly ellentmondásos és nemegyszer kiismerhetetlen, tele csapdákkal és visszalépésekkel.

Legelőbb persze a remény szárnyalt fel magasra a forradalmi idők ihletének ösztökélé­sére. Bong Vilmos szakmunkásként dolgozott akkor a szerszámműhelyben.

— Mit reméltünk ’89 végén mindnyájan? Azt, hogy innentől arrafelé nagyon jól fogunk élni. A nyugati kapitalista és demokratikus világból csak a szépet láttuk. Csak azt, hogy a nyugati rokon hazajön a BMW-vel vagy az Audival, és szórja a pénzt. Azt nem tudtuk, a szerencsétlen egy éven át látástól vakulásig kulizik ahhoz, hogy ezt megtehesse itthon pár héten át, a szabadsága alatt. Elképzelésünk sem volt arról, hogyan működik a piacgazdaság. Szerintem, akik vezették a vállalatokat, azoknak sem volt. De úgy hiszem, a politikusoknak, akik megalkották a jogszabályokat, még nekik sem. És ez a legnagyobb baj. Ugyanis a törvényalkotás a megfelelő közeget biztosította volna az egész nemzetgazdaságnak. Az lehetett volna kedvező — de rossz lett, sajnos. Mert úgy alkották meg, hogy lehetővé tegye a szabadrablást. Mivel kellett nekik a nemzetgazdaság, meg is szerezték azt maguknak. De annak nem arra volt szüksége mindenekelőtt, hogy magánkézbe kerüljön, hanem arra, hogy átalakítsák, beruházzanak, és áthangolják valamilyen formában a piacgazdaságra. És kellettek volna emberek, akik a jó törvények mellett vezetni tudják a vállalatot a piacgazdaságban. És jóindulatú tulajdonosokra is szükség lett volna. Ezekből, sajnos, semmi nem volt meg, talán csak egyvalami: egyes vállalatvezetők igyekeztek, amennyire tudták, fenntartani a gyárakat.

Nos, a fenti állásfoglalással bizony nyakig benne vagyunk a legszubjektívebb vélemények és mai viták világában, felismerhetőek a szakszervezeti érdekérvényesítés érvei is, megfogalmazójuk ma az Alfa szakszervezeti kartell megyei vezetője. Érdekes azonban az utalás az igazgatói kar erőfeszítéseinek méltánylására. A kilencvenes években egészen sajátos viszony alakult ki munkások és mérnökök, vállalatvezetők és a többi alkalmazott, azok különféle csoportjai között. A közös és külön érdekek olyan átmeneti szövevénye jött létre, mely élesen elkülöníti az időszakot a korábbi és a mai állapotoktól.

Belső tartalékok

E szövevénybe világít bele, amit Demeter Antal közgazdász mesél. Ő évtizedekig főkönyvelője volt a gyárnak még a korábbi időkben is, egészen addig, míg végül 2000-ben nyugdíjba nem ment. Ő meséli, hogy a cég még a szocialista időkben belső tartalékképzésbe kezdett. Nem részletezi, de nyilván azért volt erre szükség, mert a csausiszta rezsim mohóságával, az elvonás magas fokával, a gazdasági biztonságnak és racionalitásnak fittyet hányó voluntarista államvezetéssel szemben meg kellett valahogyan szilárdítani a vállalat helyzetét. ,,Ha termeltünk, mondjuk, 300 millióra egy hónapban, abból 125-öt félretettünk, és csak 175-öt jelentettünk le. Emiatt bankhitelre sem igen volt szükségünk, legfeljebb formailag vettünk fel azt is." Mint magyarázza, ehhez kellő kapcsolatépítéssel minisztériumi támaszt is lehetett kapni. ,,La voi e altfel" — mondogatta neki a szakmai főhatóságtól az ismerős, amikor ellenőrizni jött. ,,Az igazság az, hogy mi 1991-ig hat éven át a craiovai Electroputerére épülő fővállalathoz tartoztunk, utóbb ennek vezetői vették át a magánalapot (FPP), még később a SIF Olteniát (Olténia Befektető Alap), s ezekkel nekünk a viszonyunk nagyon-nagyon jó volt. Vagdalkozás volt ugyan köztük és a bukaresti FPS (Állami Tulajdonalap) között, de tulajdonképpen mind régi haverok voltak, mindenik a régi minisztériumból vagy a főipari vállalattól került az alaphoz és annak ama részéhez, mely az elektrotechnikával és a gépiparral foglalkozott, illetve később a SIF Olteniához, ezért aztán a dolgokat előbb-utóbb összehangolták." Ennek köszönhetően a belső tartalékképzés a kilencvenes években is folyt, emiatt is nem omlott össze a vállalat korábban, és kibírta a különösen nagy viszontagságokat, az általános hanyatlás, fojtogató körbetartozás és hiperinfláció éveit.

Némi magyarázatképpen: az FPS és az FPP az első privatizációs hullámmal jött létre, a befektetési alapok, köztük a SIF Oltenia az egyik FPP-ből alakult ki a vállalati részvények vásárlására való áttérés, a tulajdonképpeni magánosítás idején.

A vállalati vezetés tehát ápolta kapcsolatait a felső szervekkel, a helyzet azonban fokozatosan megváltozott, és főleg a munkássággal kellett új viszonyt kiépítenie, mint kiderül az alábbiakból. De előbb pár szót a Jájá kitüntetett helyéről a román autóiparban.

Búcsú a monopóliumtól

A szocialista ,,parancsgazdaságban" a sepsiszentgyörgyi üzem megkerülhetetlen volt. Az ún. szocialista munkamegosztásban az egész országos ipar részfeladatokat kapott, mintha egyetlen vállalat lenne.

— A román autóipar a brassói traktor- és teherautógyárból, a bukaresti buszgyárból, a piteşti-i Dacia és a craiovai Oltcit üzemekből, az ARO-ból és kisebb haditechnikai egységekből állt, mindenik számára mi állítottuk elő a kapcsolókat, sok apró villamossági kütyüt, ami bekerült a járművekbe. Mindezek mellett gyártottunk villanymotorokat, szivattyúkat, egyebeket. A berendezések nem voltak megfelelőek, hogy kellő árban és minőségben termelhessünk, de mindaddig nem volt baj, amíg a szimbiózis köztünk és partnereink között fennállt, amíg azok a vállalatok működtek. Igen ám, de azokat elkezdték bezárni. Megjelent a konkurencia. A magánszféra rájött, hogy ez üzlet, és elkezdték előállítani ugyanazokat a járműkomponenseket. Minőségileg ugyan megközelítőleg sem voltak olyanok, mint a mieink, de akkorra feltalálták már a korrupciót. Ha a kellő embert a kellő helyen megkenték, ők kapták a megrendelést. Ebben a Jájá nem tudta követni őket, az igazgató nem lophatta a pénzt, hogy a mi termékünkön túladhasson. Hogy ez ásta volna meg a román autóipar sírját? Nemcsak ez. A román autók hihetetlenül pocsék minőségűek voltak. Az orosz, cseh, keletnémet, magyar jármű mind jobb volt. Ide kellett volna egy váltás, például a Mercedesnek lehetett volna eladni a brassói teherautógyárat. De nem ez történt. A Škoda-üzemekért a cseh állam nagyon kevés pénzt kapott, de a szerződésben kikötötték, hogy korszerűsítik. Az égvilágon minden régit kidobtak, de a márka maradt, és az a privatizáció egy sikertörténet.

— Mi történt a Jájával? Első lépésben óriásit csökkent a járműipari üzemek termelése. Most már nem ment, hogy egy elvtárs telefonált Bukarestből: tessék tíz esztergát venni Aradról. Kevesebb volt a pótalkatrész is, le kellett építeni 3300 emberből 400-at. 1993-ban lettem szakszervezeti vezető, kezdődtek a problémák. Olyan drámákat láttam mindennap — és nem tudtam segíteni. Tehetetlen voltam, a gazdasági közeget varázsvesszővel nem lehetett megváltoztatni. A vezetőség új termékekkel kísérletezett, pár új gépet is vettek, de hiányzott, aki ismerte volna a piacgazdaságot és pótolta volna az elveszett piacokat. Új villanymotorokat kezdtek gyártani, új piacot kerestek Németországban, Olaszországban és Magyarországon, nagybani eladók vásároltak tőlünk, kezdte a villanymotor vinni a vállalatot. 1997-ben hatalmas volt az infláció, béreket kellett volna emelni, a munkásság fellázadt. Spontán sztrájk tört ki, mi azonnal bekapcsolódtunk, és átvettük a vezetést. Éhségsztrájk is volt, két hét munkabeszüntetés. Igazgatóváltás. Vladimir Furdui lett az igazgató.

Kettős érdekvédelem

Közgazdász következik, de előbb lássuk, hogyan folyt az érdekvédelem a lejtőre került cégben.

—Valahányszor kényszerhelyzetbe került a vállalat, le kellett építeni egy rend alkalmazottat, mást nem lehetett tenni — mondja Bong Vilmos. — 2000-re 1400 körül maradtunk. Hogy betekintésem volt-e az üzleti ügyekbe? Százszázalékos. A könyvelés mindig rendelkezésemre állt, első kérésre mindent ideadtak időközben is, amikor lejelentették a könyvelési mérleget, akkor is. Nem jutott pénz fejlesztésre, már csak azért sem, mert a szakszervezet mindig a nyakukon volt, az utolsó banit is fizetésemelésre fordítottuk. Akkoriban akkora volt az infláció, hogy előfordult, 200—250 százalékos fizetésemelést kértünk. Egyébbel nem is foglalkoztunk, mindig a következő béremelést készítettük elő. Ennek ellenére potyára nőttek a bérek, a bér vásárlóereje állandóan csökkent, akárcsak az egész országban. A hanyatlás ritmusa lemérhető a személyzeti leépítések sorozatán. Megjegyzem, azok közé tartoztunk, akik még a legtöbb embert tudtuk megtartani. Nemcsak ahhoz értettünk, hogy béreket követeljünk, hanem azt is láttuk, mikor kell behúzni a kéziféket, hogy lehetőleg ne rúgassuk ki a dolgozókat. Ehhez hasonló egyezségeket kötöttünk. Nem kérünk túl nagy béremelést, de toljuk még a leépítést. A munkaerőpiacon ugye nem lehetett munkahelyet kapni.

Demeter Antal méltánylólag szól a Jájá szakszervezetéről, létezett egy belső összetartás. Úgy tudja, a brassói óriásüzemekben, a tíz-, húszezresekben másként történt, előfordult, a szakszervezeti elnök erősebb volt, mint a vezérigazgató, a hatalmi viszonyok megfordultak, a pénz — egyes igazgatók cinkosságával — mind bérezésre ment. A kilencvenes évek egészére jellemző, hogy ,,csökkent a termelékenység, miközben nőttek a bérek". Mondhatni: a bukás biztos receptje.

(folytatjuk)