A Dallas című filmet (romániai, pontosabban alsórákosi forgatása alatt egy emlékezetes botrány miatt a stábot kiutasították az országból, a filmet aztán Magyarországon fejezték be, a Pejó Róbert által rendezett magyar—német—osztrák produkciót 2005-ben mutatták be), noha egy roma közösség életéről szól, nem tekinti kifejezetten cigány filmnek. Pálffy Tibor szerint ugyanis „a művészet mindig keresi azokat az extrém helyzeteket, extrém közösségeket, amikor az egyedit be lehet mutatni úgy, hogy abból már általánosítani lehet". A Dallasban azért került ebbe a környezetbe a történet, mert egy nagyon erős közösség a kiindulópontja, ebből próbál kitörni a tanító (Radu Dimát Bogdán Zsolt alakítja), akinek sikerül ugyan, de amikor később visszatér apja temetésére ugyanabba a közösségbe, már ott ragad. A tanítóban megvan az az erő, hogy azt, amit ő képvisel, a tanítást, a továbblépést megpróbálja abban a közösségben továbbvinni, azt mondja, nem megy el, azon a cigánytelepen iskolát alapít, és megpróbál tanítani — magyarázza Pálffy Tibor. A hazatérő tanító (a film egy hatalmas szeméttelepen játszódik, a politikaivá dagadt botrány gerjesztői is ebbe kapaszkodtak) újra szembesül azzal, ahonnan kiszakadt: szerelmével, a környezettel, ami nem negatív, annak ellenére, hogy a filmben a cigányság egy szeméttelepen élő közösség. A tanító látszólag külső okok miatt nem megy el: szétszedik a kocsiját, iratait ellopják, de igazából belső döntése, hogy marad, ott próbál megfelelni hivatásának. Pálffy Tibor a Dallasban a szeméttelepen élők „egy furcsa" bolondját alakítja, „azon túl, hogy minden ilyen kis közösségnek van egy bolondja, azon túl egy rezonőr, aki reagál a történésekre, mindig mindent lát. Igazából nem csinálok semmit, csak ott vagyok, és valamilyen formában viszonyulok a látottakhoz."

Az végül nem derül ki, hogy a tanítónak sikerül-e megvalósítania azt, amit elképzel, ez a kérdés nyitva marad. „Megvan erre a lehetőség, de hogy mi lesz, nem tudjuk, és ezért jó ez a vég, én is ezeket a befejezéseket szeretem, amikor az olvasó, a néző, a befogadó gondolja tovább a történetet saját értékrendje szerint. Végül is ez a művészet lényege, késztetni a befogadót, hogy továbbgondolja az alkotást."

Paradox módon az egész cigányság kulcskérdése a mindenkori tanítók létezése, az, hogy közösségeikben vannak-e olyan emberek, akik betűvetést, legalapvetőbb ismereteket továbbítanak, ami a romák felemelkedésének alapja lehetne. Pálffy erről azt mondja, számára az az érdekes, hogy ez a probléma az európai kultúrában lényeges, a cigány közösségben — noha közöttük is számos az értelmiségi, művész, alkotó — ez nem jelent kérdést. „Ez örökös probléma, egy kultúrák közti konfliktus." Színművészként úgy látja, a cigány közösségeket illetően „valami hibádzik, nincs egyensúly a cigányság és a társadalom többi része között", s felelősséggel csak alapos ismeretekkel, e témában elmélyülve érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel. „Nap mint nap találkozunk ezzel a problémával."

„Az biztos, hogy a cigányság legerősebb értéke a kultúrája, ha táncukban, más megnyilvánulásaikban megfelelő bátorítást, segítséget kapnak, hogy kultúrájukon keresztül vezessék le belső feszültségeiket, ami pontosan abból adódik, hogy mások — vagy mi vagyunk mások —, hogy ütköznek az értékek, ha tehát lehetőségük van ezeket a feszültségeket levezetni kultúrájukban, akkor az olyan, mint egy szelep, akkor könnyebb egyensúlyt tartani." Éppen ezért támogatni, segíteni kell kulturális kibontakozásukat, „hogy ők tudják azt csinálni, ami bennük van".

Ugyanakkor Pálffy szerint nagyon divatosak manapság a cigány filmek, de legtöbbjük csak „rossz szájízt hagy", az alkotók nagy része csupán kihasználja ezt a témát. Nem egy olyan film készül, amelynek igazából semmi köze a cigánysághoz, többet ártanak, mint használnak, mert felszínesen, alázat nélkül kezelik a témát. Nyugaton van egy kép, egy előítélet a cigányságról, a filmkészítők pedig „idejönnek, és azt látják, amit látni akarnak, és azt mutatják meg, amit akarnak, nem mélyülnek el, nem nézik az összefüggéseket, nagyon sokszor felhasználják a cigányságot, hogy manipuláljanak".

A sepsiszentgyörgyi cigányokkal kapcsolatosan Pálffy Tibor személyes élménye, hogy még mindig emlékeznek arra, amikor egy évtizede a Szent György-napok bemondója volt, s a mai napig megállítják az utcán. „Kérdik tőlem, mikor lesz megint Szent György-nap? Ez hetente egyszer megtörténik, vagy a szekérről rám kiáltanak, jónapot, jónapot, mikor lesz? Emlékszem olyanra, aki akkor még kis kölyök volt, és most már meglett emberként érdeklődik"... Amikor bohócként konferált, nagyon jellegzetesen mondta, „doamnelor şi domnilor, és akkor ez is megmaradt bennük, és amikor láttak, mondták nekem, hogy doamnelor şi domnilor. Hihetetlen"...