Papok szaladgálnak hidak nélkül maradt patakokon, s terelnék el a felleget félrevert harangokkal, mentenék a kicsiket, az árván s ház nélkül maradottakat égi reménnyel.

Szigorú idő, s figyelmeztető. Ahány részre szakadt a nép pártvezírek rikoltozása okán, az mind elfeledi a tagkönyvét, mert az égszakadás és földcsuszamlás nem számítja fel a magyarok tagdíját egyik párt felől sem.

Ami azt illeti, az igazságról még szólhatnak mások is, meg nem állítanám őket sosem, hiszen az a helyzet, hogy a víz csak azokat önti el ma is, akik lenn vannak a munka, a dologidő árterületein. Egybemossa a szegénységet s a pusztuló termést, a félkész szántóterületre csak legyint még a réti sas is, pocok sem él meg már itt.

Ilyenkor szokta mondani Rákosi Mátyás, Ceauşescu, hogy ha tengernyi víz terem a szántón, hát vessenek rizset a parasztok, ne ríjanak, hanem termeljenek banánt, narancsot, rizset!

Bizony, ha nem lett volna a pityóka, a puliszka, kipusztult volna a székelység, az hétszentség. De hogy mi lesz a jövendőben, azt viszont nem mondják meg a pártvezérek.

És az a gyanúm, hiába mutogatnak az Állam bácsira, mert annak immár semmije sem maradt ez elprivatizált új világban.

Vagy mégis?

Maradok még kicsinyég az árvíz igazságánál. Soha ekkora tisztviselői tömeg nem volt ezen a tájon, mint manapság. Tizenkét tisztviselő küldözgetett nemrég hét irodába nyolc napon át, amíg hitelesítették, bejegyezték húsz számítógépre, fél kiló papírra a vadonatúj villanyórámat. No, itt aztán szavalhatnak az államháztartásról a pártoskodók, a semmirekellők.

Szigorú időt élünk, az igaz, s víz alá kerülnek még a temetőink is, hogy ne legyen sírhant, amelyik mellett tanácsot lehetne kérni, s mi jöhet még ügyében a néhaiaktól.

Valami nagy, nagy tüzet kéne rakni, hogy fölmelegednének az emberek — sóhajtott az ég felé József Attila.

Tehetjük immár hozzá pártos veszettségünkben mi, magyarok, hogy valami olyan árvíz kellene, amely végre együvé mosná ezt a népet. Hogy ne szavazná ki egyik fél se kezünkből a kenyérkét. Ne ütnék ki egymás kezéből a milliókat a vezérek. Valami olyan figyelmeztető áradat, amely átmosná a lelkiismereteket is. Már ahol még maradt.

Azt mondta a malomfalvi székely öreg a múltkori nagy áradat idején térdig vízben, hogy elvivé a házat s a csűrt a víz, építünk másikat, ha Isten is segít, s egészség lesz....

Itt zárom hajnali tűnődésem a szigorú időben, amelyben remény még lenne, de egymás iránti segedelem s megértés híján nem megyünk semmire, sem magyarokul s románokul, ez is igazság a szigorú időben.

Merthogy hazugságból hidakat nem lehet építeni a patakok fölé.