Munka után járunk. Más szóval — állás után. Szakképzés, a munka termékeny mezején eltöltött idő, minden igazolva, papírok kazalban, táska tömve. Szűkös ötleteimmel kísérem a kísérletezőt, minden remény gyökerét megközelítjük, aztán néhány hét elteltével rájövök, valóban állás, munka után járunk. Mert sem állás, sem remény, munka, mert mind eltűnt ez előlünk, hát utánuk járunk.
Adódik magától, hogy ha már állás, munka után, nélkül van a keresgélő, akkor vajon hová is tűnt el a munkalehetőség Háromszéken, Kovászna megyében? Nem is olyan régen azt nyilatkozta a romániai magyarság autonómiatörekvésének dolgaiban Băsescu államelnök, hogy a Székelyföld autonómiáért folyamodó magyarsága éhen pusztulna, ha nem támogatná Bukarest.
Elhangzott ez annak kapcsán, hogy az elvitt és elherdált adómennyiséget esetleg hagynák a befizető dolgozók, városok, falvak közelében.
Nos, hányódva egyik hivataltól — soha ennyi hivatalnok nem ült — a másikig, van időm gondolkodni azon is, hova tűnt az adóval együtt a munkalehetőség. Mert nézzük csak az egyik változatot! Gyermekvédő hivatal is van, sok-sok árva, elhagyott, félárva és kóborló gyermek is van. És vannak intézetek, melyeket az ő védelmükre hozott létre az állam. Ki más?! Jaj, igen, vannak egyházi és alapítványi kezdeményezések is, ám azokra bízni egy ország új nemzedékének fölnevelését magánköltségvetésből? Éteri, képzeletbeli, rózsaszín ötletnek tűnne.
És az állami intézetekben fogy a munkaerő, pedagógus, nevelő, elhalnak, elmennek nyugdíjba, de egyetlen pedagógust, nevelőt, senkit nem szabad alkalmazni!
Továbbá: ha egy alkalmazott jobb helyet talál, és elmegyen az intézettől, helyébe nem szabad mást fölvenni. A tizenkét gyerekre a három alkalmazott helyett most és ezután — meddig? — csak két személy vigyáz. Ez hát a megtakarítás Romániában. A megtakarítás egyik formája a számtalanból. És elromlik a mosógép — csőd az intézetben, mert nincs pénz a javításra. Így növekszik a bennünket fölváltó nemzedék ma, s e nemzedéknek a tömege is egyre növekszik. Már árva, kóbor gyermeknél csak a kóbor kutyák vannak többen.
Mindezt a gyakorlatban, a kutakodásban tudtam meg — és még tízszer ennyit. Szakemberek, diplomások, munkások járnak állás után, rohannak utána, mert a munka, az állás, a dologidő eltűnt. És fájdalmasan vesszük tudomásul, hogy olyan az ország, ez az ország is a többi között, mint árvíz után a termőföld: kopár, kihalt, iszapos. És fájva néznek az eltűnt munka után az emberek, néznek föl a rettenetesen meggazdagodottak felé, a kies hegytetőkre, ahol az ár, a szegénység árja nem pusztít, onnét nem is látszik.
