Nem lehet szakadatlan csak keresni, keresni. Ám ha keresetlenül, csak úgy lelsz valamit a földön, le kell hajolni szépen, megismerni a tárgyat, megkérdezni, kérdezni tőle, hogyan is kerültél ide.
Egy baniért, fillérért nem hajlok le sosem. Az valakié volt, pénz, elvesztődött, keresi valaki esetleg. Ám ha egy inggombot, különösen egy-egy színes gombot találok, azt azonnal fölveszem, faggatom, kié voltál, hol az ing, amelyről lepottyantál, kié volt az ing, és miféle szívet viselhetett alatta.
Most lehajoltam egy magyar mondatért, eddig még sosem hajoltam le érte, mert ,,nem találtam meg", most szívembe ugrott: Hogy hívnak?
Ki tudja, hány ezerszer mondtam, hallottam ezt a kérdő mondatot! De most nem szabadulhatok tőle, hát faggatom. Hogy hívnak? Ebben valakinek a neve után érdeklődünk. De miért különös ma, most számomra? Mert benne van a kérdésben az odaintés. Az ideintés. Hívni, hívnak, menned kell. Nem a neved — most számomra, ahogy vizsgálgatom —, nem a neve, amire keresztelték, nem az a fontos a kérdésben, mint egy felfedezés, hanem az: ha menned kell, ha odaparancsolnak valamihez, valakikhez, hogyan hívnak? Mert néven kell szólítani az illetőt, akire szükség van, csoportot a hadban, egy nemzetséget hogy hívnak, ha menni kell hadra, erdőlni, árral küszködni? Hogy hívnak? Ha hívni kell, hogyan?
És megnyílik előttem az a másfél évezreddel ezelőtti életvitel, amelyben hívnak, s menni kell, mert vándorlunk, támadni kell azok ellen, akik támadnak. Jön a hívás, melyre rá kell ismerned, ezért kaptál nevet, Árpád, Előd, Tas, Töhötöm, és a törzs is névre hallgat, mert minden percben hívhatják, Nyék, Gyarmat, Megyer.
És lám, egész bokorrá nő az az egy kérdő mondat! Hogy hívnak?
Benne van a létezésed öröme és szolgálati kötelessége. Élj, dolgozz, szeress, dacolj jégesővel, s kötődj tavaszhoz, virághoz és világodhoz lehetőleg haszonnal, de ahogy hívnak, amint hívnak, amikor a neved hallod, tudd, hívnak, és menned kell.
Megneveztettél, megjegyezték a neved, számításba vettek és vesznek naponta, hiszen tudnia kell valakinek, népnek, Istennek, hogy amikor rád szükség van, hogy hívhatnak.
Hogy hív anyád, apád, hogyan? Gyere, gyere ide, bogaram, szentem, gyere, Istvánka, rakjuk meg a szekeret, malomba kell vinni a gabonát, gyere, István.
És aki elbúvik, amikor hívják, dologra szólítja apja, anyja, népe, az elveszítette önértékét; akit hiába szólít anyja, apja, nemzete, azt leírják, kitörlik, mert nem jelentkezik a hívásra, bármennyire erősen is hívják. Hát többé nem hívják! Nincs.
Aki a hívásra nem ad jelet, az a sorból kihullott, vesztére. És a hívók veszteséglistájára kerül, feledésre.
Hogy hívnak? Örülsz, ugye, ha hívnak?
