Ráadásul, mintha a természet is vele akarna cicázni, hatalmas árvizet zúdított országára. Néhány napig habozott az államfő, végül mégis meglátogatta egy szál pendelyben maradt népét, s milyen háládatlanoknak bizonyultak: pereltek, mert kevés a nyugdíj, nincs munkahely, lopnak a vezetők. És ettől aztán kiborult az elnök, akár a bili. Veszekedett, mint vak a kerttel, duzzogott, ágált, osztogatta az észt, szidott nőt és férfit, öreget és fiatalt.

Végül sikerült levezetnie napok alatt felgyülemlett rossz energiáit a közszolgálati rádióban. Bejelentette, hogy jövő esztendőtől tizenhat százalékos adót rónak ki mindenre, ami jövedelmet jelent, nyugdíjra, társadalmi segélyre, kamatra. Kirúgnak, leépítenek, elbocsátanak, mert nincs más út — ismételgette kéjjel. A parlament ugyanis képes volt arra az oktondiságra, hogy megvétózza a nyugdíjcsökkentést, s az alkotmánybíróság — vetette oda fölényesen — tisztára politikai döntéssel megakadályozta az általa dirigált kormányt, hogy megszabadítsa az ország költségvetését két rákfenéjétől: a túl nagy nyugdíjaktól és a tetemes állami bérektől. Ráadásul ez a teszetosza kormány, míg ő kissé félrepillantott, 19 százalékról 24-re emelte az általános forgalmi adót, s most itt a baj, amit gyorsan orvosolni kellene. Miként? Erről sokat nem beszélt, csak azt tette világossá, hogy ismét egyezségre kell lépni az IMF-fel, kölcsön kell kérni még legalább tízmilliárd eurót. Na nem azért, hogy elpallják, mint az előzőt, hanem csak, hogy legyen a sifonérban, ha lehet, a beruházásokra. S mert előtte volt a mikrofon, beszélt, osztotta az észt, kikezdte pártját, annak némely vezetőjét, majd előállt kedvenc témájával, a sajtóval, mely — szerinte — elnökellenes kampányai miatt nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Punktum, ez tény, nem vita tárgya, értse, ki érteni akarja.

Băsescu dühös, és minden jel arra mutat, ősz felé kormányt cserél. Csak meg kell kapnia azt az embert, aki, miként Boc, arcát adja a mindentudó államfő sehova sem vezető társadalom- és gazdaságpolitikájához.