A művek egyenként is felhívják magukra a figyelmet — ne feledjük, köztéri szobrokról van szó, melyeknek ,,makettjeit", eredeti változatait láthatjuk, de a művész, nagyon helyesen, hatalmas fotókon mutatja be, hogyan és milyen környezetbe is illeszkednek a tereken, a szabadban a valós méreteiket elnyerő munkái —, de közösen is megvilágítják, értelmezik és illusztrálják a szobrász makacsul végiggondolt, sajátos létfilozófiáját.

Az alábbiakban néhány fontos felismerésünket osztanánk meg az olvasóval, mindenkit biztatva, ne sajnálja a kirándulást Árkosra, ezt a kiállítást mindenképpen érdemes megtekinteni.

Grecu művei közül leginkább a híres inka Nap kövére utaló szobor, Az idő motollája (2004) jelent igazi kihívást, mintegy illusztrálja és továbbgondolja Octavio Paz híres poémáját: ,,szeretném tovább folytatni, ha tudnám, / a perc mindig másikba, újba fordul, / álomtalan kő álma volt az álmom, / a kőhöz hasonló éveknek utána / meghallottam rab véremet dalolni, / fény zengésével énekelt a tenger, / egymás után engedtek az erődök, / a kapuk egytől egyig beomoltak, / s a nap özönnel tódult a homlokomra…"

Az idő láthatólag izgatja a művészt, van még egy másik idevágó műve is, ezúttal egy faszobor, Az idő munkája, amely maximálisan hasznosítja az anyag sajátosságait, mindenekelőtt görbületeit, amelyek valóban megmutatják az idő mindent elemésztő, pusztító ,,munkáját", hiszen felgyűri a fát (!), de azt is, hogy minden, ami van, él, lélegzik, ellenáll ennek a maga módján.

Visszautal ez a másik szoborra, Az idő motollájára, amelynek szédítő, fantasztikusan megmunkált kavargásában, az egymást sokszorozó, szédítő körökben, az idő köreiben valóban el is lehet veszni, talán hogy meglelhessük a végső, ,,igazi" formát vagy állapotot, de gyönyörű a mindezt tovább variáló, A reggel virága című kőszobra is, amely a maga darabosságával mégis légiesnek tűnik, s mutatja Grecu erős plasztikai ábrázolóerejét és tudatos, minuciózus aprólékossággal, nagy művészi gonddal megtervezett és kivitelezett archaizálásait.

Olybá tűnik, a plasztikai formákba más ősi formák vannak bezárva, olyan ez, mint egy ördöglakat.

Különösen figyelemreméltó plasztikai kifejezést kap ez a gondolat Grecu két másik nagy sorozatában, madárvariációiban és a capriccio-verziókban. (Számtalan ilyen, köztereken álló szobra van!) A capriccio eredetileg kötetlen formába írt, csapongó és szeszélyes zenei forma. A művész önfeledten játszik el formáival, szeszélyesen, csapongva. Az egyik visszatérő alapforma egy sejtelmes nőalak, amely kőbe, bronzba van zárva, de ki akar törni. Itt kapcsolódik az idő és a szabadulás problematikájához a szabadság grecui univerzumának egyik legfontosabb eleme, a repülés. A szárnyalás, az elszabadulás a földtől. Az egyik figyelemre méltó mű a Lehet vagy ha megkísérli című bronzszobor, amely egy darabos, de nem stilizált (!) alakot ábrázol, amely kitárja karjait vagy szárnyait. Repülni akar. A másik A madár bennünk, amely összegezi Grecu munkájának stációit, s egy olyan bizarr madárformát ábrázol, amely valóban mintha magából akarna kiszakadni, kiszabadulni, hogy szabadon szárnyalhasson a légben...

A kis szobrok is mutatják Grecu határozott térérzékelését, aurát teremtenek maguk köré, erős, sodró atmoszférájuk elől nehéz kitérni, gránitváltozataikban meghatározhatják, mint ahogy hitünk szerint meg is határozzák, az adott tér arculatát is, eleget téve a köztéri szobor tán legnagyobb kihívásának.