A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében? — töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?

— Mit szólnál egy tükörhöz, uram? — kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.

— Nézz csak bele, gazdám — szólt.

A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett.

— Mit látsz?

— Magamat — mondta a királyfi.

— És még? — türelmetlenkedett a mókamester. — Nézd meg a szemeidet!

— Szomorú szemek — mondta a királyfi. — Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a napot. Talán esni is fog.

— És hol a nap? — kérdezte a mókamester.

— Mögötte.

— Ott van, vagy nincs?

— Ott van, de hát mondtam...

A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.

— És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? — szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: — Húúúú!!

A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemmel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.

— Eltűntek a felhők! — örvendezett nyomban. — Nézd, hogy süt a nap!

És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.

— Köszönöm, kedves mókamesterem! — hálálkodott. — Milyen jó, hogy vagy nekem!

A mókamester mosolygott, és ezt mondta:

— Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogyan kell elűzni a felhőket?