— Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem — szólt a királyfi. — Vidíts fel engem!
A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt:
— Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?
A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében? — töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?
— Mit szólnál egy tükörhöz, uram? — kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.
— Nézz csak bele, gazdám — szólt.
A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett.
— Mit látsz?
— Magamat — mondta a királyfi.
— És még? — türelmetlenkedett a mókamester. — Nézd meg a szemeidet!
— Szomorú szemek — mondta a királyfi. — Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a napot. Talán esni is fog.
— És hol a nap? — kérdezte a mókamester.
— Mögötte.
— Ott van, vagy nincs?
— Ott van, de hát mondtam...
A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.
— És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? — szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: — Húúúú!!
A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemmel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.
— Eltűntek a felhők! — örvendezett nyomban. — Nézd, hogy süt a nap!
És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.
— Köszönöm, kedves mókamesterem! — hálálkodott. — Milyen jó, hogy vagy nekem!
A mókamester mosolygott, és ezt mondta:
— Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogyan kell elűzni a felhőket?