Különös jelensége volt a kisvárosnak, még arról sem voltak meggyőződve az emberek, hogy valójában nő-e vagy férfi, mert nem voltak igazi ruhái. Jelmezekben járt. Fekete galléros pelerinjéhez cilindert viselt, vagy tiroli rövid bőrnadrágban járt, szegecses bakancsát térdéig érő, vastag, házilag kötött gyapjústucnival viselte, s zergetollas kalapjába egész madárfészket rendezett be. Hatalmas melle egészen a bordószínű bimbókig fedetlen volt, s hiába vette föl muszlincsokrokkal teleaggatott, járdát seprő brokátruháját a nőegyleti bálra, mert hangja, modora, de még a járása sem volt különb, mint azoké a kocsmatöltelékeké, akikkel szinte minden este részegre itta magát.

Amikor a főtéri szökőkútból a rendőrök egy csapat utcaseprővel kiegészülve nagy nehezen a fűre vonszolták, élettelennek tűnt. Félig kihűlt a sokórányi ázás alatt, s a mentősök szerint csak azért maradt életben, mert mellében az óriási szilikonbetét s az acéldróttal merevített strucctollas kalap a víz fölött tartotta a fejét.

Az ázástól arcán furcsa hordalékként csomósodott össze a rózsaszín alapozó, látni lehetett a vízvonalat.

Ártalmatlan bolondnak, legjobb esetben örökkön másnapos különcnek tartották, de mert a sértegetések leperegtek róla, és mert látható fizikai erejét sem használta ki (ha arra került a sor, arrébb tette a kötekedőt), sem barátai, sem pedig ellenségei nem voltak a környéken.

Már az első pillanatokban nyilvánvaló volt, hogy nem rablótámadás áldozata lett, csuklóján ott maradt a drága óra, fülében a cirkuszi oroszlánugratáshoz használt tűzkarika méretével vetekedő aranyfüggők, s még az ezüst láncszemekből készült színházi retiküljéből sem hiányzott a pénz.

— Ez nem nő. Töke van — mondta az egyik utcaseprő, amikor a mentősök levetkőztették.

Nem is lett volna ügy a dologból, talán néhány napi röhincsélés kitelt volna az eseményből a becsületsüllyesztő pincekocsmákban, de éppen arra járt egy kereskedelmi csatorna forgatócsoportja, s a szenzációhajhász riporternő akkora feneket kerített az esetnek (kapcsolatba hozta a fővárosi büszkeségnap felfordulásával), hogy másnap több volt a televíziós közvetítő kocsi a főtéren, mint név a város első és második világháborús hősi halottainak emlékművén.

Egyik csatornán intoleranciáról beszéltek. A másikon rablásról, mit sem törődve az utcaseprő által felfedezett férfias valóságról, ezért Baba néniként emlegették, mellékesen megjegyezve, hogy az öreg hölgy dúsgazdag. A harmadik műsorban egy futurológusból politológussá avanzsált esélyegyenlőség-szakértő éppen viselkedés-lélektani magyarázatokat fűzött a transzvesztiták genetikai kódoltságához.

Rendőrök és utcaseprők nyilatkoztak. Előbbiek nevük és rendfokozatuk feliratozásával, utóbbiak névtelenül, csak annyi adat jelent meg róluk a képernyőkön, hogy „szemtanú".

Egynéhány adón, élő kapcsolatban, emberjogi aktivisták, meleg voltukat nyíltan vállaló politikusok és a kérdésben járatos ügyvédek nyilatkoztak vagy folytattak konferenciabeszélgetést a helyszínen levőkkel, aztán megbolydult a riporterek siserehada, rohantak a reflektoraiktól nappalian megvilágított kórház főbejárata felé, ahol a sajtónak szánt nyilatkozatát a főorvos helyett, divatozó szokás szerint, az urológiai osztály szóvivője, az egyébként nagyon csinos főnővér olvasta fel.

— Páciensünk valós nevének elhallgatását kérte, de hozzájárult, hogy a traumatológiai osztály leletei, valamint az általunk észleltek alapján tájékoztassuk önöket, természetesen, a szakkifejezéseket mellőzni fogjuk, tehát tájékoztatjuk önöket arról, hogy ismeretlen tettes vagy tettesek kemény tárggyal orrcsontján, állkapcsán sokszoros törést okoztak, amelyek következtében időlegesen beszédképtelen, és súlyos, de nem életveszélyes agyrázkódást szenvedett. Mellén harapás nyomai láthatóak. A támadó anális közösülést folytatott az áldozattal, amelynek következtében a végbélnyíláson három óránál külső hámsérülést észleltünk, majd hat óránál öt milliméter hosszú és átlag két milliméter mélyen beszakadt sebet találtunk — a főnővér-szóvivő megigazgatta a reflektorok miatt viselt napszemüvegét, aztán magyarázatként hozzáfűzte az elmondottakhoz: — az óra esetünkben nem az esemény idejét, hanem a körkörös izom leírását jelzi az óra számlapjának megfelelően. Az áldozat péniszén harapásnyomok láthatóak. Páciensünk állapota a körülményekhez képest kielégítőnek mondható — zárta a sajtótájékoztatót a főnővér, s a kórházi alkalmazottak tömegével visszavonult az őrző-védők által biztosított épületbe.

Most már hivatalosan is tudta az egész város azt, amit húsz éve, ideköltözése óta rebesgettek róla, hogy Baba tánti nem nő, s a legnézettebb kereskedelmi csatorna százával kapta a névtelen szöveges üzeneteket arról, hogy állítólag kisfiúkat szokott molesztálni, hogy nemesebb célokra is lehetne költeni azt a rengeteg pénzt, amit egy ismeretlen a nyomravezetőnek fölajánlott, aztán megjelent a szerkesztői üzenet a képernyőkön: ,,trágár kifejezéseket tartalmazó esemeseiket nem közölhetjük".

Csak néhány napig volt beszédtéma az eset. Akkor is csak arról vitáztak az emberek, hogy minek kell a buziknak felvonulni. Mi lenne, ha külön-külön felvonulnának az apácapozíciót, a franciázást kedvelők, vagy önálló csoportokban azok, akik kipróbálták a Káma-szútra egy-egy gondolatébresztő fortélyát.

— Mindenki magának baszik — mondta ki az ősi bölcsességet a helyi napilap hírszerkesztője, s az egész szerkesztőség igazat adott a jugoszláv háború elől menekült bácskai kollégának, aki azt mondta, hogy:

— Nem szeretem, hogy kisebbségnek nevezik őket. A kisebbség fogalma, a trianoni sokk óta, a magyar nyelvben egyértelműen az elszakított területeken maradt magyarokhoz társult. A másság lehet büszkeség forrása, lehet szégyellni való, de a másság az ő esetükben csak másság, s még az sem biztos, hogy arányaikban kevesebben vannak, mint a heterók. A kisebbség fogalmát nem kell, nem illene kiterjeszteni mindenre és mindenkire.

Mindez azon a napon hangzott el, amikor beérkezett a laphoz a rendőrségi hír, hogy elkapták Délibáb támadóját.

Izomagyú, tetőtől talpig tetovált bőrfejű volt, aki, mint a jelentésből kitűnt, már nagyon régóta a rendőrség látóterébe került.

Minden fővárosi tüntetésen részt vett, utcakőszaggató, autógyújtogató hírében állt, s alapító tagja volt a Búzakereszt-rend nevű nacionalista mozgalomnak, s hiába tagadta, hogy ő lenne a tettes, mert többen is felismerték, olyanok, akik igényt tartottak a kitűzött nyomra vezetői díjra, de a végső szót Déli Baba, Fata Morgana mondta ki akkor, amikor összedrótozott állkapoccsal ugyan, de már nemcsak mutogatott, de meg is tudott szólalni.

— Nem ő volt. Emlékszek, hogy az egy cingár alak volt. Tüzet kért, aztán meg sem nézhettem, már pofán is vágott egy kővel vagy micsodával. Olyan szaga volt, mintha egy egész parfümraktárt magára locsolt volna — mondta, s a kölnifelhő adta a rendőrség számára a megoldást.

Néhány órával a sikertelen szembesítés után már a fogdában csücsült az igazi tettes.

Húsz év körüli, tésztaképű fiú volt, savószínű szeméből sugárzott a gyűlölet. A kihallgatáson semmi egyebet nem volt hajlandó mondani, mint azt, hogy tisztában van a jogaival, és ügyvéd nélkül nem beszél.

Amikor az ügyeletes a zárkához kísérte, azt mondta:

— Maguk is azt a mocskos buzit védik.

— Honnan tudod, hogy buzi? — kérdezte az ügyeletes.

— Hát onnan, hogy kipróbáltam — felelte foghegyről a gyanúsított.