Meggyőződésem, nincs! Ha ők a mieink — mert azok!!! —, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, hogy csak a legnagyobbakat említsem: Szabó Katit, Balázs Jolánt, Szabóné Orbán Olgát, Jeneiné Gyulai Ilonát, Stahlné Jencsik Katalint, Szabóné Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Radó Ilonát, Derzsi Edét... akik eredményeikkel öregbítették a magyar nemzet hírnevét, akik, bár az anyaország határain túl éltek, sportoltak, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.

Kárpáti Rudolf

Az egyetemes magyarság egyik legeredményesebb, legsikeresebb sportolója, Kárpáti Rudolf Budapesten született 1920. július 17-én. Gyerekkorára így emlékezik: „A Bán utcai grundon kergettük a kerek labdát, de engem már a kezdet kezdetén egyaránt érdekelt az úszás, futás, torna, s csak legvégül említhetem: a vívás is. Ennek a sorrendiségnek persze megvolt az oka. Szüleim nem dúskáltak az anyagi javakban, s már maga az iskoláztatás is nagy megterhelést jelentett számukra. A vívás — a felszerelés miatt — drága sport, amit akkor csak a tehetősek csemetéi űzhettek. Vívásra tehát a szó igazi értelmében egyelőre nem is gondolhattam, de azért mégis csak belekóstoltam, a körülményekhez képest: stílszerűen. Az Alkotás utca egyik bérházában kitört ablakokkal ásítozott egy kiadatlan pókhálós üzlethelyiség, ahol a Tilly fiúk tartották edzéseiket. Barátaim és iskolatársaim voltak ők, János és Endre. Már ismerték a vívás szabályait, és gyakran hívtak meg a vívóterembe. Markolat nélküli, törött pengékkel hadakoztunk... Kimondhatatlan örömmel vettem részt ezeken a vívóleckéken, melyeken spárgával csavartuk körül a kardcsonkot. Ma behunynám a szemem, ha ilyesmit látnék..." Milyen jó, hogy akkor nem hunyta be... A vívóedzések mellett — a BBTE, a Vasas vívószakosztályaiban — szorgalmasan járt a Nemzeti Zenedébe, hogy aztán 1942-ben elvégezhesse a Zeneakadémia hegedűszakát. Na meg aztán arra is maradt ideje, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen zenetörténetet hallgasson.

Ezek után nem csoda, ha vívását kimagasló technikai felkészültség, magas fokú taktikai érettség és rendkívüli tempóérzék jellemezte, amely nyilvánvalóan muzikalitásának egyenes következménye volt. Hét országos bajnoki címmel — kard egyéniben kettő, csapatban négy, párbajtőrcsapatban egy — hangolt a nagy világversenyekre. És milyen sikeresen!

Négy olimpián hat aranyérmet szerzett: a második londoni olimpián (1948) és Helsinkiben csapatban, Melbourne-ben és Rómában mind egyéniben, mind csapatban. Ez utóbbi különlegesség a sportág történetében, korábban erre csak egy másik magyar, Fuchs Jenő dr. volt képes az első londoni (1908) és a stockholmi (1912) játékokon.

A világbajnokságokon: 1953-ban Brüsszelben világbajnok csapatban, 3. egyéniben, 1954-ben Luxembourgban világbajnok egyéniben és csapatban, 1955-ben Rómában világbajnok csapatban, 2. egyéniben, 1957-ben Párizsban világbajnok csapatban, 2. egyéniben, 1958-ban Philadelphiában világbajnok csapatban, 1959-ben Budapesten világbajnok egyéniben, 2. csapatban, 1961-ben a torinói vb-n 2. csapatban. A Főiskolai Világbajnokságokon két aranyérmet nyert.

Visszavonulása után nemzetközi versenybíróként tevékenykedett. 1961-től harminc éven át volt a Magyar Vívószövetség elnökségi tagja, 1977-től a Budapesti Vívószövetség elnöke. Közel ötven éven át töltötte be a tisztiház zenei instruktori tisztségét. Az 1991-ben megalakult Halhatatlanok Klubjának tagja és első elnöke. 1999. február 1-jén hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben alussza örök álmát.