Demeter Klára Sepsiszentgyörgy szülötte, a középiskolát itt végezte, a bukaresti közgazdaság-tudományi akadémia kereskedelmi szakán szerzett közgazdászoklevelet, dolgozott a brassói golyóscsapágygyártó üzemben, végül 1983-ban tért haza, és nevezték ki a nagyáruház igazgatójának. Illetve az áruház csupán csúcsüzlete volt egy, az egész megyére kiterjedő kereskedelmi hálózatnak, mely az akkori idők úzusa szerint az ipari cikkeket forgalmazta. A vállalathoz még kb. ötven üzlet tartozott a megyében, továbbá bútor- és építőanyag-raktárak a városokban, valamint a gyógyszertárak székhelyei is. (Áruforgalmi hálózat még három létezett, külön az élelmiszer-kereskedelem, külön a fogyasztási és külön a kisipari szövetkezetek boltjai.)

A vállalatnál sok ember dolgozott, a létszám elérte a nyolcszázat, ebből hatszáznál több az áruháznak volt alkalmazottja, a helyi és vidéki üzletekben egy-öt kereskedő, raktáros, kasszírnő. Meséli Demeter Klára, hogy még a tűzifát is ők forgalmazták akkoriban, vágták fel és adták el… Sok az emlék, de beszélgetésünk persze a rendszerváltásra és a privatizációra összpontosít. Demeter Klára 1987-ben a megyei kereskedelmi igazgatóságra került, helyére egy román jogtanácsost neveztek ki. Érthetően elégtételt is jelentett számára, amikor a kilencvenes év elejének vezetőválasztásos forgatagában volt beosztottjai mintegy visszahívták a vállalat élére, amelyet aztán nyugdíjazásáig vezetett.

Önellátás — a semmiből

— A nagygyűlést a tanács dísztermében tartottuk, alig fértünk el, a két jelöltből rám esett a választás. Ne vegye dicsekvésnek, de kevés szó esett arról, a nehéz időkben mit tettek a kereskedők a városért és a megyéért. A krónikus áruhiány már 1986-ban megkezdődött, miután a pártvezetés kitalálta az ún. önellátás jelszavát, ami azt jelentette, hogy a korábbi irányított elosztás helyett minekünk kellett az árut beszereznünk. Azt megelőzően minden megye a lakosság lélekszámának függvényében kapott az illető termékből, azt a kereskedelmi igazgatóságok szétosztották a települések között. Az ipari cikkek közül főleg a tévékészülékeket, jégszekrényeket, mosógépeket stb. ún. kiutalásra adták, s annak elosztása bajos volt. Az áru jó részét maguk a titkárok osztották el, mi a maradékot kaptuk meg. (A hírhedt „önellátás" mint pártdirektíva nyilván a felelősség áthárítását szolgálta, és az ellátást cseppet sem javíthatta az általános áruhiány körülményei között.)

Demeter Klára „visszaválasztását" többek közt azzal magyarázza, hogy „foglalkoztam az emberekkel, megértettem a sok asszony bajait, elnéző voltam adott helyzetekben, segítettem a családi és munkahelyi gondok egyeztetésében".

A bérbeadás lépése

A privatizációra térve, az az áruforgalmazásban, mint köztudott, korábban beindult, mint más ágazatokban.

— Bérbe adtuk — locaţie de gestiunenek nevezték azt a formát — például az állomási edényüzletet, aztán az ún. kapaboltot, a gyógyszertárakat. Utóbbiak dolgozói nem a mi alkalmazottjaink voltak, a többiek viszont a saját embereink kezére kerültek. Ezt a törvény megengedte, ha az alkalmazottak azt kívánták, de nem volt olyan, hogy ne akarják. Történt ez már 1992-ben. Előnyös volt-e? Az volt, bár az áruhiány is beütött. 1992-ben ugyanis, ahelyett, hogy nőtt volna a termelés, minden vállalat lelassult a széthúzás, megtorpanás, elbizonytalanodás miatt. De aki ráébredt, más világ lesz a tulajdonviszonyok változásával, az lehetőséget látott a bérletben. Megtárgyaltuk a megyei kereskedelmi körökben — Rosner volt az igazgató —, hogy nekünk az lenne a jó, ha helyiek kezében maradna a kereskedelem. Kezdtek már jönni a nem idevalósiak, pénze akkor még persze senkinek sem volt. Kiadtuk hát bérbe, megszabtunk bizonyos összeget, amit nekünk havonta leadnak, a többivel meg csináljanak, amit akarnak, De tele üzletet adtunk, az árukészletet felleltároztuk, azt részletfizetéssel kellett törleszteniük. Tehát sok előnyben részesültek. Mi még a nyolcvanas években felmértük az üzletek forgalmát, ismertük jövedelmezőségüket. Egyes helyeken csak az üzletfelelős vette ki, másutt közösen léptek. Kft.-t kellett alapítaniuk, ha attól megriadtak, majdnem köteleztük őket, induljanak meg. Előfordult, mi fizettük ki az illetékeket, csak lépjenek. Ritkán esett meg, hogy nem tudták fizetni a bért, akkor meg halasztást is kaphattak például karácsonyig, amikor a nagyobb bevételből aztán törleszthettek.

Beszélgetőtársunk szerint ma is sok üzlet azok birtokában van, akik akkor bérbe vették, majd pár évre rá megvásárolták őket.

— Ment-e valaki azóta közülük csődbe?

— Nem ismerek olyat. Akadt viszont, aki eladta vagy bérbe adta. A központi egykori festéküzletben például most a Transilvania Bank-fiók székel, és sokkal több bért fizet, mint amennyit egy bolttal meg lehet keresni. Hasonló példa található az Iskola utcában is.

Évekig halogatták

A vállalat üzletei kisebb részének eladása után végül a céget 1998-ban privatizálták. A dolog évekig húzódott, az Állami Vagyonalap (FPS) halogatta a cég árverésének kiírását, közben a Rasdaq börzén rászvényeket azért lehetett vásárolni. Korábban, a MEBO-törvény — eszerint az alkalmazottak elsőbbséget élveztek a vásárlásban — megjelenése után együtt jelentkeztek a Secuiana konfekciógyárral és a brassói áruházzal, hogy kiaknázzák a lehetőséget, „de nem volt elég pénzünk, hogy az Állami Vagyonalap hetven százalékát megvegyük, a részvényeken kívül még kellett volna egy összeg. Pedig részletre is adták volna. No, de nem sikerült. Pár kollégával megegyeztünk, kölcsönt veszünk fel. Ha megvettük volna, jól járunk, mert eladtuk volna a faraktárakat — ahogy később meg is történt —, és abból törleszthettük volna a kölcsönt. De nem volt elég meggyőző erőnk magunk mellé állítani az embereket, és bátorságunk sem, hogy ilyen nagy fába vágjuk a fejszénket."

A kérdésre, hogy megbánta-e, azt felelte: nagyon! A lehetőség elúszott, a következő privatizációs törvény már csak arra teremtett módot, hogy az alkalmazottak egyesülete (PAS) részt vegyen az árverésen.

— Akkoriban kezdett el feljárni hozzánk az áruház mai tulajdonosa, Kurkó János György. Őneki akkor már tízszázalékos részesedése volt, vásárolta a részvényeket. Hihetetlenül felvilágosult, hogy ne mondjam, okos. Egyszerű fiú, 28 éves, aki ráérzett a lehetőségekre. Feljött, nagy szerényen elmondta, mit szeretne. Látta, nincs pénzünk. A bankok adtak volna, mert módjukban állt segíteni az egyesületet, de mi nem mertük felvenni. Ő közben csendben vásárolta a részvényeket, nekem elmondta, mit tesz. És oda jutott, hogy már harminc százalékkal rendelkezett a magánalapi részvényekből. De az állam valahogy akarta is, nem is a privatizációt. Ma sem tudok belenyugodni, mennyire más lett volna a világ, ha határozottabban alkalmazzák a törvényt. De nem, húzták visszafelé a szekeret. Öt évbe telt, amíg megvalósult.

— Megengedték, hogy akinek már öt százalékon felüli részesedése van, beállhasson a vezetőtanácsba. Megéreztük, hogy Kurkó a jövő embere, pénzt szerez, nem fél a kölcsöntől. Mi mindig azt osztottuk, vissza tudjuk-e fizetni. Ő viszont nekem azt mondta: milyen jó, hogy más pénzén vehet az ember. Bátor volt, s nagyon jó tanácsadói voltak. Nekünk is voltak, de nem volt, akinek… Végül bevettük a vezetőtanácsba, őt választottuk a sok brassói, Râmnicu Vâlcea-i helyett, még egy szíriai is akadt. Nem tudtuk, milyen érdekeltségűek. S attól kezdve nyert ügyünk volt, mert neki volt pénze, méghozzá egyre több és több. Kérdeztem, honnan. Azt felelte: ne féljek, hogy nem tisztességes úton szerezte. Azóta is hiszek benne. Nagyon sokat fejlődött.

— Hogy megvolt a pénz, addig könyököltünk az Állami Vagyonalapnál — minden hónapban felmentem, és nem üres kézzel —, amíg végre elővették a dossziénkat. Eljött a pillanat, kiírtak minket is országos árverésre, mégpedig 1998. december 23—24-re.

Az átvétel

— Karácsonyeste jöttünk haza. Négy cég nevezett be a licitre. Egyik kiesett az iratok átvizsgálása után, maradt két csíkszeredai vásárló. Mi nyertük meg. Miért? Nyílt árverés volt, bárki benevezhetett, de a felajánlásokat zárt borítékban kellett letennünk. Megígértük, hogy megadjuk a kért árat, nem többet, beruházunk egy bizonyos összeget, legalább öt évig nem építjük le az alkalmazottakat. Országosan még mindig védték a dolgozókat. Pénzt más is ajánlott, de mi Kurkóval a továbbfejlesztést is felajánlottuk. Nagy szerencse, hogy őt választottuk. A részleteket öt év alatt kellett törlesztenünk.

— Kurkó vitte végül keresztül a dolgot?

— Fordítva, mi vittük keresztül, és ő jött a pénzzel. Ő sokat tanult. Napokig benn ült az irodában, hallgatta, mit beszélünk, nézte, kik jönnek be. Fejlesztési tervei voltak, ez igaz. Utána már viszonylag könnyen ment, az épületek árai nagyot emelkedtek, és tízszeresen visszajöttek a kiadott összegek. Annyira, hogy ő végül meg tudta vásárolni a csíki áruházat, pár nyugati autót, később a traktorgyárat, amire azóta nem került vevő, de majd lesz. Persze, átalakultunk zárt részvénytársasággá. Attól kezdve nem szólhatott senki bele. Egy időszakban négyszáz részvényesünk volt, de a többség rövid idő alatt eladta részvényeit Kurkónak, mert jó árat kínált érte. Sajnáltam, a szívem szakadt meg, de nem tudtam befolyásolni őket. Sokaknak korábban prémiumot is azért osztottunk, csak vásároljanak részvényt, ne vehesse meg más. No, ma már nem részvényesek. Amikor 2002-ben nyugdíjba mentem, Kurkónak már 93 százaléka volt. Szóval, ő megerősödött, de betartotta a vállalt kötelezettségeket. Amíg a részleteket kifizettük, öt éven át, az nagy megerőltetés volt. De Kurkónak jó ötletei voltak. Áruba bocsátott egypár raktárat, feldarabolta az ingatlanokat, és előnyösen adott túl rajtuk. Nagyon ért ezekhez. Akkora kölcsönöket vettünk fel jelzáloghitelre, hogy a hajunk az égnek állt. De azzal a pénzzel sok árut vehettünk, és egyebet is, Balánbányán és a Gyilkos-tónál ingatlanokat. Amikor bejött a pénz, nekilátott a beruházásoknak. Nagyon szépen rendbe van téve az épület, korszerűsítést hajtott végre. Aztán utóbb tért át az új politikára, amit ma már Csíkban is alkalmaz még szállodái esetében is: bérbe adja őket. Nem vesződik az áruval, hanem kiadja az üzletet. Nagyszerű dolog, de az már nem kereskedelem! Még az irodákat is kiadta bérbe. Idővel annyira csökkent a tevékenység, a személyzetet is leépítette. Elmentek előrehozott nyugdíjba, mások elhelyezkedtek másutt. Nem mindenki kapta meg azt a jó helyecskét, amit ott élvezett, de van, aki virágot termeszt Uzonban, aki kürtőskalácsot árul, szóval, nem kallódtak el. A cégnek ma alig van pár alkalmazottja.

Kis közgazdasági lecke

Az alany érdekesen számol be a szemléletváltozásról, melyet a tervgazdaságban felnőtt vezetők magukon észleltek, miközben a piacgazdaság mechanizmusa beindult minálunk is, miután a ’92-es válságból kilábalóban volt a gazdaság.

— Mit tegyünk a jövedelemmel? Régen az államnak adtunk mindent nagy bután, ahelyett hogy vegyünk egy ingatlant, egy nyaralót, mint tette a bútorgyár Sugásfürdőn például. Aztán jött az Állami Vagyonalap, és már nem lehetett. De azelőtt beruházhattuk volna a saját pénzünket ’90-től úgy ’95-ig. De mi átutaltuk, bizonyítottuk: van profitunk. Ennél nagyobb hülyeséget ma el sem tudok képzelni. Utóbb Kurkó volt az, aki ráérzett: minek fizess profitadót, amikor el is költheted a pénzt? Ezért is vásárolt a cég később ingatlanokat, s azok nagyon kifizetődtek. Az adót is megtakarítottuk. Ha nincs profit, osztalékot sem fizethetsz a részvényeseknek. Ő főrészvényes volt, érdekében állt volna az is, de mindig egy lépéssel előre gondolkodott. Korábban adtunk az embereknek prémiumot, nem sajnáltuk rá a pénzt, vehessenek még tíz részvényt. Eldöntöttük, ennyicske pénzt erre fordítunk. De utóbb már csak a fizetést kapták ők is, mi is. Rosszulesett, hogy nincs egyéb. De beláttuk, a tőke érdeke erősebb.