...ez itt a kérdés. Amikor körülöttünk szinte kivétel nélkül mindenki átkozza a napvilágot, amit ezeken a tájakon látott meg — automatikusan, mint amikor betegség esetén aktiválódik immunrendszerünk —, keresgélni kezdjük azt a lelki boldogságot, azokat az apró örömöket és előnyöket, melyekben magyarok vagy románok egyaránt részesülünk romániai ki- vagy mivoltunknak köszönhetően.
Romániai állampolgárságunk feketelevesét már elfogyasztottuk. Nem egyszer... Keserű ízét és orrfacsaró bűzét nap mint nap érezzük. Ízlelőbimbóink és szaglószerveink rutinosan végzik dolgukat. Ritkán panaszkodnak. De olykor nekik is betelik... Hallottam már minden egyes ellenérvet, és megannyi okvetéssel találkoztam, hogy miért is lenne jobb bárhol máshol... Józan ésszel nehéz a maradás mellett voksolni, amikor lépten-nyomon tapasztaljuk, érezzük és látjuk annak jelét, hogy rossz helyre születtünk, mert ez az ország szöges ellentétben áll a tisztességes élet fogalmával, nemhogy alkalmas legyen a jövő nemzedékeinek embert tisztelő felcseperedésére.
Egyre gyakrabban hallhatunk vagy olvashatunk a médiákban apokalipszist hirdető vészjóslatokat és ítéleteket, miszerint kilátástalan és kilábalhatatlan helyzetbe keveredett az ország, a gazdaságpolitikai, társadalmi és erkölcsi hanyatlás áldozatai, egy újszerű diktatúra tehetetlen foglyai vagyunk, a történelmi csapda pedig már végérvényesen körénk fonta vaskarmait. Azt hiszem, senki sem kérdőjelezheti meg az előbbi érvek valódiságát, de vajon nem használjuk-e túlzottan őket, nem teregetjük-e túl gyakran az állami szennyest, csak azért, hogy többé vagy kevésbé ésszerű és elfogadható magyarázatokat találjunk nyomorúságunkra?
Viszont amikor lassan oda jutunk, hogy képtelenek vagyunk nyitott ajtókkal vagy leeresztett ablakokkal autózni, mert bármikor leköphet, elátkozhat, agyonverhet vagy ,,egyszerűen" lepuffanthat bennünket valamelyik nagymenő újgazdag, mert nem adtunk időben zöld utat ,,négyszernégyesének", az itt élés apró örömei hamar szertefoszlanak...
Amikor egy banális okirat iktatása, bélyegzése vagy kiváltása akár hosszú hetekbe és komoly összegekbe kerülhet, és már szinte reflexszerűen küldenek, mi meg rutinosan megyünk egyik hivatalnok ablakától a másikig, joggal hihetjük, hogy életünk nem más, mint valami abszurd bábjáték. Egy olyan groteszk előadás, melyben a normális rendellenessé válik, ahol a becsületes és tisztességes polgárokat hülyének nézik, és fordítva, ahol a bohócot királlyá kiáltják ki a szubkultúrát kultiváló tévécsatornák, és ahol egész nemzedékek — fiatalságukat, méltóságukat, sőt, életüket feláldozva — látástól vakulásig robotolnak nevetséges fizetésekért, ami úgyis csak arra elegendő, hogy éhen ne haljanak...
És akkor mit mondhatnék a politikusok, a ,,rendszer" vagy az állami intézmények hatékonyságáról, pontosabban annak hiányáról ebben a káoszban, és abbeli illúziónkról, hogy ezek valamiféle hatóságot is képviselnek ebben az országban? Hogyan vélekedjem a mindenkori politikai ,,elitről", amely húsz éve szorítja a nadrágszíjainkat, miközben sajátját lazítja, és amelynek ,,képességeit" eddig minden elképzelhető válság meghaladta. A ’90-es fordulat a lehetőségek alfáját és ómegáját tárta elénk, de kecskére bíztuk a káposztát, ők pedig bukásra vizsgáztak minden évben. Akárcsak mi. NATO és Európai Unió? Egy országunk határait is meghaladó érdekszövetség eredményei. A Băsescu-, Năstase-, Iliescu- vagy Markó-félék hamis érdemekkel ékeskednek.
Annak ellenére, hogy hanyatt-homlok kellene menekülnünk erről az életre alkalmatlan helyről, annak ellenére, hogy a kétségbeesés fájdalmai egyre jobban sanyargatnak, mégis itt vagyunk, nem hagyjuk a barikádokat, szorítjuk nadrágszíjainkat, tűrünk, nyeljük mindennapi galuskánkat, mert mi nem hagyjuk el a szülőföldet! Miért? Akiknek lehetőségünk volt külföldre utazni, saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy másként is lehet. Mindenütt van szegénység, nyomor, vannak nehézségek, és vannak politikai vagy gazdasági érdekek, melyek nem egyeznek a többségével, mégis ,,otthon" éreztük magunkat, mert ott szinte tapintható a szép, a tiszta, a civilizált, a hit — a jövő! Hamar elhittük, hogy élhetnénk jobban, mert ott biztosabb jövőt teremthetünk gyerekeinknek és családunknak, és megmerészeltük azt, amit ,,itthon" rég elfeledtünk: remélni, álmodni... Mégis hazajöttünk... Ilyenkor eluralkodtak rajtunk az ismerős itthoni érzések, a kétségbeesés, a kilátástalanság. Az ,,itthonnal" való első érintkezések borzasztó hatással vannak ránk. Nukleáris bomba erejével pusztítják el álmainkat, reményeinket.
Mégis itt maradunk, az ország egyik legszegényebb térségében, ahol a legmagasabb a munkanélküliség és a legalacsonyabbak a bérek. Mert ha valami még szabad ebben az országban, az a választás, a döntés szabadsága. Ha a fent említett hiányosságok és pofonok ellenére, vagy éppen azok miatt, a maradás mellett döntünk, akkor talán van még bennünk egy, az abszolút naivitással rokon remény, ez pedig nem helyhez kötött. Itt maradunk, talán azért, hogy bebizonyítsuk, elsősorban magunknak: mi megpróbáltuk. Még akkor is, ha végül vesztesként kerülünk ki a szélmalomharcból.
A kérdés azonban marad: menni vagy maradni? Önök miért mentek el? Kiért, miért maradtak? 2010 Székelyföldjén, Romániájában vagy Európai Uniójában van még ,,létjogosultsága" a szülőföldhöz ragadásnak?
Kerekes Gyula
