Nagy László: Önarckép
Kicsik vagy nagyok, nagyszájúak meg hallgatagok bevallva vagy titkon felteszik a kérdést — magam is —: mit cselekedne vajon Illyés Gyula, Nagy László, ha élne? Mit szólna mindahhoz, amit az 1990-es — minek nevezzem? — fordulat, felfordulás a nyakunkra méretezett mint jármot?
Nagy László boldog önfeledten nevezte bárányarcú világnak azt, amelyben élnünk adatott. Most lenne nyolcvanöt éves.
Önkéntelen fogalmaz a ma még eleven halandó: Élhetne még, élhetne...
És ha igen, mint cselekedne ebben a politikai fertőben? Mert szinte hihetetlen, micsoda demokratikus, vigyori fattyadékok verik az asztalokat parlamentben, székházakban, a megnyomorított nép garasaiból tépve százmilliókat s vermelve azt majdani napokra.
De hát él Csoóri, Kányádi! — motyogom én itt, kilencvenen túl ment el Faludy, és még hány!
Kérdezni könnyebb, mint élve cselekedni, nem csak tudomásul venni. Vagy még azt sem.
A költőnek, akire emlékezünk, míg élünk, és hagyatkozva adjuk tovább nevét s szellemét, számos verse, versmondata vált szállóigévé. Ezért is igyekszik szóközelbe a latin figyelmeztető: Távollevőkről igazat vagy semmit! Nagy László erkölcsi törvényrendszere ugyancsak feltételezi az igaz elsődlegességét. Aztán az ő igazához ki-ki hozzáteszi a magáét. Így áll valahogy össze a nemzeti igény és egy nemzet igaza.
Kortárs kritikusai, no meg az irodalmi rendezgetők — tenyésznek mindig — sokat foglalkoztak azzal, hogy egyeztessék Nagy László erkölcsi normarendszerét a „szocialista erkölccsel". Szerintem szocialista erkölcs egyáltalán nem is létezett, s amit annak hirdettek, maga volt az erkölcstelenség. Mégis... A költő a kisajátítás erkölcsrendszerében élt és viaskodott a maga, a népe igazságának mezsgyéjén, ám a torz társadalmi alakulat ki akarta sajátítani az egyéni tartást is.
Nagy László és a kommunista diktatúra erkölcsi igényét összevetve, nem ütötte a széle a hosszát.
Attól, amit tapasztalt Felsőiszkáztól a pártközpontig, a hozsannázó kommunista sajtóig, mindattól idegen volt a társai meg az ő jövendőképe. Az Országház kapujában, 1946 című versét hívom, idézze a költő szellemét ma, amikor puhatolózva próbálják politikamentesíteni életművét. Mert manapság klikkparancsra az az igazi irodalom s abban az igazi költészet, amelynek lehetőleg semmi köze nincs, ne is legyen a mindennapi gondokhoz, a nemzet- és országveszejtéshez. Íme:
Péter és Julcsa a lépcsők
legtetején,
háttal a kapunak harangszavú
délben;
seregek a fényben, százezer fő
fohászkodva állunk szilánkos gebékkel
meg szekér,
akna
mi vagyunk a Himnusz,
s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig,
látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret,
bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt
Haza nevében
s mutatva ujjal a kőtornyok
tumultusára:
AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK
— nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki
könyöklök ott egy lovacskán,
s tudom: az idő a miénk —
Az idézetet nem akarom megtoldani, inkább erősíteném a Táncbeli táncszók soraival: Kutya a föld, eb az ég /sehol semmi menedék. / Most rúgjon a sarkad szikrát / égesd el a világ piszkát.
Van égetnivaló az égedelemvilágban, mely elárvultan vakarja a háborús omlásban elüszkösödött sebeit. Aztán jött a hír otthonról, hogy Iszkáz elesett. És az anyai híradásból a költő értette, hogy a kisajátító rendszer ráaraszolt a szülőfalura, a családra is.
Még hová kellene cöveket vernünk, hogy Nagy László e világi dimenzióit kirajzolnánk?! Egy nemzet történelmi emlékezete zúzmarásodik Muhi, Mohács, Világos nevének fölsikoltásakor, és ugyanakkor a világrendszerré rákként fölburjánzott szocializmus akarja letagadni a Don-kanyar százötvenezer magyar honvéd halottját.
Számos verssora, versszakasza ment át folklórba, diákok emlékkönyvében láttam sorait, a szerző nevének említése nélkül. Ez már a halhatatlanság. Akkor, ekkor viszont miért kelletik letagadni s letagadtatni ma, hogy Nagy Lászlónak igenis, volt politikai költészete? Ez a letagadtatás most történik azok kívánságára, akik politikai egekben földi ezüstpénzekért ki akarják — sikerrel! — ebrudalni az irodalomból s magából az életből is azokat, akik költőként is magyarként akarnak szólani a mostani történésekről.
Jobban járunk a minden időben ismerős költő, a versben bujdosó nyomain, kevésbé ismert csapásain. Szépasszonyok mondókái Gábrielre, ezzel a címmel valóságos pogány szellemidézést művel. A magyar népköltészet ritmuselemeivel épít hosszabb verset, melyet az olvasó szinte egyetlen lélegzetre el tud mondani, akár a megigézett, a szemmel vert gyermek fölött a javasasszony a maga mondókáját. Báthori Gábor erdélyi fejedelem méltatlan erkölcsi életvitele ágyak és asztalok között semmiképp sem példaértékű. Nem véletlenül volt asztaltáncoltató, kíváncsi asszonyok izgató lovagja halála után.
Nagy László így vall a maga kapcsolatáról a néphagyománnyal: „Átkozott és babonás, konzervált ősi szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és babonák közt, a bájolók parancsoló ritmusában..."
Skandálás nélkül lehetetlen ejteni a ritmus aranyos gúzsaiba fogott sorokat:
Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el.
Kiss Ferenc irodalomkritikus írja Nagy Lászlóról még 1968-ban, hogy a népköltészetet személyes örökségként aknázza ki: családias spontaneitással veszi át belőle azt, ami neki való...
A közhelyek, szólamok egykor nagyon erősek voltak Kossuth, Deák Ferenc, Arany János szájából. Nagy Lászlónak, másoknak erőt is adott az örökség a mellkasba, hogy önmagát végighajszolhassa ötvenhárom esztendőn. Ma döbbenetesen kevésnek tűnik a megélt idő. Csak annyit élt. És ismét azt mondjuk, megkerülhetetlen a föltett kérdés: Mi lett volna, ha... Sőt: mi lenne, ha...?
Szivárvánnyal, napozó nagyasszonnyal, kiscsikóval jól elvolt Nagy László. És ha ki látni véli ma az orcáját s őt magát, ne izzadságban őrjöngő Dózsát idézzen maga elé, s főként ne a Bakonyból Pestre fölbujdosó és az ősbe mindig visszavágyó legkisebb királyfit. Férj volt, apa, és a feleség költőnő Szécsi Magitért való aggodalmában született meg, akár a kiscsikók, irodalmunk fájdalmas gyöngye, a Vérugató tündér.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan
--------------
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Nappalom, éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Nem úgy emlékezem rá, mint aki feledésbe menendő. Legszívesebben órákon át hallgatnám egy szép, nagy és tiszta teremben a verseit. Nem is lehetetlen kívánság.
Azok közé tartozott Nagy László — sokan voltak —, akik a közös, a nemzeti, az egyetemes gondokból mindig többet markoltak s rántottak magukhoz, mint a jutalékból. Él-e ez a típus, ez az irodalmi műfaj ma is? Jelen emlékezésemből, azt hiszem, ez a legfontosabb ma is, indulók és haladók számára. Nagy László, akár nemzete, százszor is eláztatott részvényese volt a földi életnek. És most, amikor valódi és átvitt értelemben egyként víz alatt áll Magyarország, fölbukik emléke és rettenetesen megfárasztó aggodalma az árból. És most fölszivárványlik a kisbaconi Benedek Elek óvó intelme, utolsó mondata: Fő, hogy dolgozzanak...
Immár egy nemzet fiai s asszonyai mormolják, ha föl-fölbukik rémként a hiábavalóság s a mulandóság kísértete is:
ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!
És Az a kör, a mérhetetlen című versében bujdosunk utána:
De ha nem élek, mi vagyok?
kísértet, igézet, álom
vesztett százszorszép koszorút
hófuvatban kutatok mégis.
Aratás idején, nagy dologidőben vajúdott véle az édesanyja, hogy ereje már alig is maradt a szülésre. Később azt írja költő fiának: „Madarakkal küzdök." Merthogy azok elcsipegetik azt a keveset is, ami még megmaradna a föld emberének.
Hát már az ég madarai is? A kiscsikó halála után már azok is? Hát már nem elegendő az évezrednyi böjtös idő? Egy ilyen órán vetette papírra Krónika-töredék című versét. Érintsük meg:
Ilyen időről soha
nem csikorogtak atyák
a holnap kölkeinek
ilyen időről magam
vérhólyag-ajkú diák
dadoghatnék, de kinek.
A Zöld angyal a jégverés utáni falu szörnyű, szédült látomása. 1965-öt írtak akkor a kalendáriumok, és a hruscsovi jóslat szerint már csak öt esztendő volt a kommunizmusig. Bagatell. Ekkor született az iszonyú freskó a pusztult vidékről.
Aki békétlen, mert a tülekedés meg az igazságtalanság ördögi rezervátumát kapta örökségül, az kínjában is, az élet kötelezettjeként is megpróbál jobbítani. Legalább megmutatni az igazat s a bűnt! Még akkor is, ha az égre riasztott káromkodásai egy katedrális tégláiként hullanak vissza önnön fejére.
Ritmusos versei úgy működnek, akár egy remek óraszerkezet. Kár, hogy az egészsége nem volt ehhez hasonlatos.
Nagy László immár valóban kétségtelen. Epigonjai támadnak itthon, másutt, de rendre lemaradnak az ő csikói vágtájában. Irgalmazzon nekik Ő maga, ki most lehetne nyolcvanöt esztendős. Ha fölteszem a vajon mit szólna kérdést a mára tekintve, remegek, mint ártatlan falusi gyerek a jégverésben.
Sepsiszentgyörgy, 2010. július
