Újabb adópolitikai módosítások, megszorítások híre röppen fel, különféle forgatókönyvek látnak ismét napvilágot a csak borúlátótól a már-már apokaliptikusig terjedő skálán. Bizonyos információk szerint tovább növelnék az áfát, de talán csökkentenék az egységes adókulcsot, mások szerint minden beruházást leállítanak, a nyugdíjak, bérek kifizetését is ésszerűsíteni kényszerül a kabinet, oly mértékű pénzhiánnyal küszködik az ország. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy késve kapnák meg járandóságaikat a jogosultak.

Bár a hivatalosságok sorra cáfolják ezeket a híreszteléseket, a tárgyalásokon részt vevő munkáltatók képviselői szerint elkerülhetetlen az újabb kölcsön felvétele. Ez pedig fokozza az ország eladósodását, így aztán még évtizedekig törleszthetjük a kormány hozzá nem értését, a klientúra kielégítésére elherdált felelőtlen költekezést. De nem csak az a baj, hogy a kölcsönt kamatostul kell majd visszafizetni, mindez számos olyan kötelezettséggel társul, amelynek eleget kell tenni, és amely rendszerint a lakosságon csattan.

Persze, a költségvetési egyensúly helyreállítása amúgy is érdeke az országnak, számos elemző szerint csak ezt követően térhet növekedő pályára a gazdaság, nem mindegy azonban, hogy mindez miként történik, ki fizeti meg a drasztikus helyreigazítás árát, és mire fordítják a külföldről érkező pénzt. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják: a valutaalaptól felvett összegeket szinte kizárólag folyó költségek kiegyenlítésére használták, munkahelyeket teremtő fejlesztésre jóformán semmit.

Joggal merülhet fel tehát a kérdés: mi a garancia arra, hogy ugyanezen kormány ésszerűbben bánik egy esetleges következő hitelmegállapodás révén befolyó pénzzel? Mert abban igazat adhatunk az államfőnek, hogy nem lehet a végtelenségig kölcsönkérni, de arra tőle is várjuk a választ, meddig vezetheti az országot az a kormány, amely eddigelé még egy épkézláb gazdaságélénkítő csomagot sem volt képes kidolgozni és alkalmazni, és saját tehetetlenségét a lakosság nyakába varrta?