Volt egyszer egy igen-igen szegény öregember, annak felesége s fia.
Mikor a fiú nagy legénnyé serdült, mondja az öregasszony az urának:
— Hallja-e, ideje volna már, hogy megházasítsuk a fiunkat.
— Hát eredj, házasítsd meg.
Az asszony elment a szomszédhoz, megkérte a leányát, de elutasították. Ment tovább, éppen így járt. Végigjárta az egész falut, minden háznál szerencsét próbált, ahol leány volt, de hol szép szóval, hol csúf szóval, mindenütt kitessékelték... No, majd összebogozzák a lányukat egy koldustarisznyával!
Hazamegy az asszony, elkesergi az urának, hogy sehol se kapott a fiának feleséget.
— Hát akkor menj a szomszéd faluba — mondja az öregember.
Elment az öregasszony, végigjárta a szomszéd falut is, de bizony ott sem volt szerencséje. Hiába, szegény embernek szegény a szerencséje!
— No — mondta a legény, mikor az anyja hazajött —, most már magam próbálok szerencsét. — Elbúcsúzott apjától, anyjától, s nekivágott a világnak.
Amint ment, mendegélt, folyton kesergett magában:
,,Hát csakugyan olyan semmirevaló vagyok, hogy egy leánynak se kellek? Ha az ördög küldene menyasszonyt, azt is feleségül venném!"
Abban a pillanatban, honnét, honnét nem, egy öregember toppant elébe.
— Adj’ isten, fiam!
— Fogadjisten, öregapám.
— Mit mondtál az elébb?
A legény megijedt, nem tudta, hogy mit feleljen.
— No csak bátran, ne félj tőlem. Hátha segítségedre lehetek.
A legény nekibátorodott, s elmondta, hogy milyen szerencsétlen. Már az ördögtől is elfogadná, csak kapna feleséget.
— Hiszen ha csak ez a baj — mondta az öreg —, szerzek én neked leányt, akár százat is, válogathatsz közülük kedvedre valót.
Éppen a tenger mellé értek, s azt mondta az öreg:
— Fordulj háttal a tengernek, s úgy lépj a tenger felé.
Egy szempillantás múlva a legény a tenger fenekén volt, ott is egy fehér márványkő palotában, s még jól körül sem nézhetett, az öreg tizenkét leányt vezetett a legény elé. Egyik szebb volt a másiknál.
— Válassz, melyik tetszik — biztatta az öregapó.
— Hej, öregapám, nehéz sor ez! Hadd gondolkozzam reggelig.
— Hát csak gondolkozzál — mondta az öreg, s bevezette a legényt egy szobácskába, ott a legény lefeküdt, de nem jött álom a szemére: mind azon gondolkozott, melyik leányt vegye feleségül a tizenkettő közül.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, s belépett egy gyönyörű szép leány.
— Alszol-e, szegény legény?
Felelt a szegény legény:
— Nem alszom, nem álmodom, azon gondolkodom, kit válasszak feleségül.
— Éppen emiatt jöttem, te szegény legény. Vigyázz magadra, mert ez az öregember — ördög. Ha azt akarod, hogy élve kerülj ki innét, fogadd meg a tanácsomat.
— Hát tanácsolj, szép leány!
— Holnap reggel ismét elővezeti az ördög a tizenkét leányt, te azonban válassz engem. A jobb szemem fölött egy kis szúnyogocska lesz, arról megismerhetsz. Mert tudd meg, holnap mind a tizenketten olyan egyformák leszünk, mint tizenkét tojás.
Azután elbeszélte a leány, hogy ő egy kisebb faluban lakott, gazdag ember lánya volt, s éppen kilenc esztendeje, hogy eltűnt hazulról. Egyszer az anyja azt mondta haragjában, hogy bár az ördög elvinné, ő erre keserves sírással kiment az udvarra, s abban a pillanatban jött az ördög, fogta, vitte, s azóta itt van.
Másnap reggel az ördög elővezette a tizenkét leányt, s hát csakugyan olyan egyformák voltak, mint tizenkét tojás, de a legény meglátta a gazdag ember lányának a szeme felett a szúnyogocskát, s azt választotta.
Nem tetszett ez az ördögnek, hirtelen összevissza zavarta a leányokat, de a legény most is azt választotta, akit először. Összezavarta még egyszer, de a legény most sem vétett.
— No — mondta az ördög —, szerencséd, hogy mind a háromszor egyet választottál. Most már mehetsz haza, viheted a menyasszonyodat.
Mindjárt nekikészülődtek, hamarosan a tenger partjára értek, de az országútig folyton háttal mentek, hadd lássák, nem jön-e az ördög utánuk. Egyszerre csak a tenger úgy eltűnt, mintha nem is lett volna, ők meg nagy vígan továbbmentek, s meg sem álltak, míg a leány házához nem értek. Már sötét este volt, bekopogtattak, szállást kértek, de a gazda nem ismerte meg a sötétben a leányát, s azt mondta:
— Adnék jó szívvel, de látjátok, van már két szállóvendégem, ti már nem férnétek el.
Csakugyan ott volt két utas ember.
Akkor előlépett a leány, s azt mondta:
— Lelkem apám, nem ismer meg?
Hej, dehogynem ismerte meg! Sírt örömében a gazdag ember, ölelte-csókolta a leányát.
— Hát ez a legény ki, aki veled jött?
— Ez bizony az én vőlegényem, édesapám. Ő szabadított meg a pokolból.
Bezzeg nem mondta a gazdag ember, amikor megtudta, hogy a legény földhözragadt szegény: eredj a pokolba! — és másnap megtartották a lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.