Idén két tapasztalt hegymászó — Tulit Zsombor és Sztakics József (Keke) — mellett Vajda Tibor (Piszu), Szőcs Lajos (alias Laja), Bocz Attila, Horvát Sándor (Sankó) és Reinitz Erzsébet vágott neki a nagy kalandnak. Sikeresen zárult az idei magashegyi túra is, miután a háromszéki hegymászók feljutottak Nyugat-Európa legmagasabb csúcsára, és a csapat tagjai egy hete épségben hazaérkeztek Sepsiszentgyörgyre. A gyakorlatilag magashegyi tapasztalattal nem rendelkező, 39 éves Piszu (vállalkozó), a 32 éves Laja (projektvezető) és a 27 éves Sankó (úszóedző) Sztakics József vezetésével augusztus 6-án óriási szélviharban ért fel a csúcsra. A 4810 méter magas csúcs felé elindult Bocz Attila (ő a 4300 méteren lévő Vallot-háznál megállt, s ott várta be társait) és Reinitz Erzsébet (Tulit Zsombor expedícióvezetővel együtt visszatért a hegy lábánál található saint-gerveni kempingbe), de ők megfordultak, mert rosszul érezték magukat.

Ahogy már megszokhattuk, az expedíciót szervező Székelyek a magasban expedíciósorozat nem csak a szállítást és a hegyi vezetést biztosította, hanem az alapvető felszerelést is ő adta a kezdő hegymászóknak (kabát, nadrág, aláöltözet, maszk, sapka, kesztyű, polar, síbot, jégcsákány, hágóvas, pihemellény, sátor, hálózsák stb.). A túra szervezőinek ezzel az expedícióval továbbra is az a céljuk, hogy népszerűsítsék a romániai fiatalok körében az egészséges életmódot és a rendszeres testedzés jelentőségét. De lássuk, miként vélekedik az expedícióról Sankó, egyike azon kezdőknek, akik feljutottak a 4810 méter magas Mont Blanc-ra.

— Az Alpin Sport Egyesület idén második alkalommal szervezte meg a Mont Blanc kezdőknek expedíciót. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a projekttel?

— Ez jó lehetőség volt számomra, hiszen már régebben is készültem a Mont Blanc-ra. Ez volt az első komoly alkalom arra, hogy egy profi csapattal eljuthassak oda.

— Az expedíciót két hónapos felkészülés előzte meg. Ezt hogyan élted meg?

— Annak ellenére, hogy barlangászom, és hobbiszinten sziklát mászok, természetjáró vagyok, sok mindent tanultam, sok-sok újdonsággal tudtam kiegészíteni tarsolyomat. Szerintem hasznos volt ez a két hónap. A felkészülés minden napja új dolgot ígért, s a tapasztaltabbaktól eltanultuk a dolgokat. Magát a felkészülést beszélgetések előzték meg, amelyeken letisztáztunk egy halom dolgot. Első utunk a Nagykőhavasra vezetett, majd következett a Bucegi. Utóbbi már komolyabb túra volt, és ezt követően kezdtek keményebbek lenni a kirándulások. Voltunk a Szent Anna-tónál biciklizni, ahol többek között szaladtunk és úsztunk is. Ezután következett a Csukás-gerinc, a fogarasi túra, sziklamászás, via ferrata Rozsnyón, közös szaladás. Ez a rengeteg dolog összekovácsolta a csapatot. A felkészülésnek talán az volt a leglényegesebb része, hogy abból a pár emberből egy jó kis csapat épüljön fel, és tudjunk bízni egymásban.

— A felkészülés alatt vártad az expedíció rajtját?

Pillanatkép a hegyen töltött napokból

— Persze. Nagyon is vártam! Elsősorban mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon megy-e vagy sem a Mont Blanc-ra. Ez a felkészülés utolsó napjaiban is még hétpecsétes titok volt, de ennek ellenére lassan körvonalazódott a csapat. Miután kiderült, kik leszünk azon szerencsések, akik részt veszünk az expedícióban, naponta beszéltünk telefonon arról, hogy ki mit visz, ki mit pakol, kinek milyen nehéz a hátizsákja. Mondhatom, jó csapattá kovácsolódtunk össze.

— Összességében milyen volt a Mont Blanc-expedíció?

— Olyan volt, mint egy vakáció. Mások elmennek nyaralni a tengerre, mi meg felmentünk a hegyekbe. Nagyon vagány volt… Egyedi élmény volt! A hegyen eltöltött idő fantasztikus, az oda-vissza út is felejthetetlen volt.

— Mi volt a legnehezebb az expedíció ideje alatt?

— Azt kell mondanom, hogy a hátizsák. A zsákban a személyes holmikon kívül ott volt a különböző technikai felszerelés, élelmiszer. Utóbbit Magyarországon vásároltuk meg. Ez további pluszt jelentett, s így a hátizsákunk jóval harminc kiló fölött volt. Ez majdnem végig nyomta a hátunkat, nem volt valami könnyű. Szerencsére a csúcstámadásnál már nem volt nehéz a zsákunk, hiszen lelkileg nagyon fel voltunk készülve az előttünk álló feladatra. Már az is sokat jelentett számomra, hogy ott voltunk 3800 méter magasan, s amilyen időnk volt, lassan-lassan lemondtunk a csúcsról. Szerencsére az utolsó pillanatban mégis összejött a csúcstámadás. A csúcs felé vezető út veszélyes volt, főleg a gerinc. Nagy szélben kellett majdnem végig egyensúlyozni a gerincen, kétfelé óriási mélység, ami hátborzongató tud lenni, főleg egy olyannak, mint én, aki először járt ott. Ennek ellenére egy életre szóló élménnyel gazdagodtam, és reménykedem abban, hogy a közeljövőben lesz meg alkalmam ilyen hegyet megmászni. Van egy-két tervem, ötletem azzal kapcsolatosan, hogy hová szeretnék még eljutni az életben, vagy éppen milyen versenyben szeretnék részt venni. Tehát van még egypár csúcs, amelyet meg szeretnék hódítani. Tapasztalatszerzésnek a Mont Blanc nagyon jó volt, annak ellenére, hogy sokan azt mondják, ez egy sétagalopp. Ez nem igaz, mivel meg kellett dolgoznunk azért, hogy feljussunk 4810 méter magasra. Ez volt a dobbantó arra, hogy a további céljaimat elérjem.

— Hétből csak négyen juttatok fel a csúcsra. Mi lett a többiekkel?

— Az első lemaradt személy Erzsébet volt, mivel azt a 34 órát, amit a sátorban töltöttünk, nem arra használta, hogy a szervezete akklimatizálódjék. Nem ivott elég folyadékot, nem evett rendesen — s ezek az akklimatizálódás elengedhetetlen részei —, ezért lassan-lassan leépült a szervezete. A csúcstámadás előtt már nem érezte annyira jó erőben magát — sem szellemileg, sem fizikailag —, hogy ezt bevállalta volna, és közölte, ő le szeretne menni. Zsombi úgy határozott, hogy Kekével megyünk majd tovább, és ő Erzsébettel lemegy a hegy lábához. Miután elindultunk fölfelé, Bocz Attila is egy kis bajba került. Valamivel korábban gyomorgyulladása volt neki, és ebből kifolyólag a szervezet nem úgy viselte el a hegyi körülményeket, mint ahogy kellett volna, ezért csak négyen jutottunk fel. Ő megállt a Vallot-háznál, és ott várt be minket. Keke volt a fővezérünk, így ő haladt legelöl. Utána Laja volt bekötve másodiknak, majd következett Piszu, valamint én, s így hódítottuk meg a csúcsot.

Sziklamászás a Mont Blanc-on

— A hegymászás mellett mindenki előtt egy másik kihívás is áll, az alpinisták speciális kajája. Miként békéltél meg ezzel a dologgal?

— Megbékélni megbékéltem a kajával, mert tudtam, hogy nem életem végéig kell ennem azokat, hanem csak néhány napig. Ahogy fogyott a kaja, annál finomabb lett… Szalonnát is vittem magammal, és mindennap ettem belőle. Ha valaki azt hallja, hogy bolognai spagetti, akkor egy nagyon finom eledelre gondol, és nem arra, amit mi ettünk. A bolognai spagettink szárított formában volt, amihez két deci forró vizet kellett hozzáönteni, és ebből egy krumplipürészerű massza keletkezett. A kaja meleg volt, az íze is valamelyest hasonlított az eredetire, de nem volt az igazi… Tápértéke magas volt, laska is volt benne, de hónapokig ezen élni nagy elszántság kell.

— Egy hegycsúcs megvolt, s mondtad, vannak még terveid. Hová szeretnél eljutni még?

— Ahogy a szerencse hozta a Mont Blanc-t, úgy az is előfordulhat, hogy jövőben már egy másik hegycsúcs felé tartok. Most nem töröm magam ezen, hiszen vannak fontosabb dolgok is az életemben. Ennek ellenére reménykedem, hogy a közeljövőben sokkal nagyobb tapasztalattal és egy jó csapattal eljutok a Kilimandzsá­róra, az Aconcaguára vagy éppen a Elbruszra.