Örvényben

— A kormány által egy svéd intézetnél megrendelt tanulmány végkövetkeztetését, miszerint a román bútorgyártásnak csak töredéke tehető nyereségessé és versenyképessé, a többi gyárnak be kell zárnia, ön úgy értelmezi, hogy halálra voltak ítélve.

— Igen, megadták ugyanis a megmaradásra ajánlottakat is. Így a marosvásárhelyit, az egyik legnagyobbat és legnevezetesebbet, mely valóban megvan, akárcsak a iaşi-i vagy az aradi. Velünk pedig az történt, hogy miután a kormány nem támogatta közös vállalatalapítási tervünket a francia Parisot céggel, és az a cégvezető halála után lemondott rólunk, teljes pénztelenségbe süllyedtünk. Mi nekik gyártottuk a legtöbbet, s nem tudtuk pótolni, ami kiesett. Ezrével rendelték meg tőlünk a tölgyfa hálószobabútort, nehéz termék volt, de nagy áldozatok árán sikerült megtanulnunk. A partnert sem tudtuk pótolni, átállni valami másra sem lett volna könnyű. 1994-ben még két dolog történt. Támaszt keresve, kézbe vettem az Állami Vagyonalap törvényét, s találtam benne egy mondatot, mely szerint a vagyonalap beruházásokat is finanszírozhat. Mi lenne, ha én a már kész beruházásomra, mely 25 százalékkal megnövelte termelékenységünket, és már működik, kérnék támogatást? Nem kell egy évet várni, amíg jóváhagyják, még kettőt, amíg behozzák a gépeket, már megtörtént, és bevált. Vaskos anyagot állítottam össze, és elindultam. Igen ám, de az Állami Vagyonalaphoz (ÁVA) nem lehetett csak úgy bejutni, volt egy barátom, a Vatra alelnöke, aki telefonált Hrebenciucnak, hogy „măi Viorele, aranjează o întâlnire cu directorul FPS-ului"(V., intézd el, hogy fogadják az ÁVA-nál.) Bejutottam, de ott nem volt egy faipari igazgató sem. Nehézipari, textilipari volt, de a faiparnak még osztálya sem. El nem tudom képzelni, hogyan lehetett ezt így kezelni! Már ebből látszott a hatalmas nemtörődömség az ország sorsával szemben. A telefonnak vagy másnak köszönhetően meghallgattak, vagy hat igazgatónak előadtam, mit szeretnék, bemutattam a dolgozatomat.

Az utolsó munkalátogatás

Közben megjelent Văcăroiu miniszterelnök a megyében, lejött látogatni. Felhívott Căşuneanu prefektus, hogy másnap eljön hozzánk. Mondtam neki, nem fair, mégiscsak fontos vendég, egy faipari gyárban meg nem lehet öt perc alatt mindent rendbe rakni, mert ott bizony nagy a por. De délután jön majd. Jaj, akkor nincs váltás, kiiktattuk. Nem baj, tartsam ott az embereket. Nos, Văcăroiu eljött, a gyárba nem vittem be, megmutattam a nagyon szép kiállításunkat, a protokollteremben szépen megterítettünk. Annyira jutottunk, hogy átölelt, és úgy néztük végig a bútorokat. A szekusok meg is kérdezték: Vă cunoaşteţi cu domnul prim-ministru? (Ismerik egymást a miniszterelnök úrral?) Mondom: igen, együtt jártunk német óvodába, haha! Hátravonultunk az irodába, és elővettem a kétoldalas kivonatát a dossziémnak, amiről már beszéltem. Első hallásra nem értette: hogyan, visszamenőleg kérek támogatást? Persze, mondom, már eredményt értem el vele, és most meg kell adnom a kölcsönt, azt a termeléstől kellene elvonnom, ahelyett, hogy nyersanyagot vennék, a hitelt törlesztem. Logikus! — mondotta. „Se rezolvă!" (Meglesz!) Én kétmilliárdot kértem, amikor ő délelőtt Brassóban a Steagul Roşunak (a tehergépkocsigyár régi neve) egymilliárdot ígért. S akkor én, a mellékesen kezelt bútorgyár kérek kettőt! No, nem is kaptam meg, viszont megígérte. Utóbb pedig mégis elintéztem úgy, ahogy nálunk mindent el lehet intézni. Igaz, nem egyben kaptam meg, hanem évharmadonként kiutaltak 400 milliót, végül többet a kétmilliárdnál is. Ez némi lélegzetvételi szünethez juttatott, a hiteleket ugyan nem tudtuk visszafizetni, de tovább működtettük a vállalatot, ez lett a forgótőkénk.

Újabb gáncs

— Közben ’93 végén megalakult a Számvevőszék, mely ugye az állami vállalatokat ellenőrzi. Az első cég, melyhez ’94-ben kiszállnak, a szentgyörgyi bútorgyár! Eszembe jutott, amit Căşuneanu egy december elsején egy vagy két évvel korábban a színházban megrendezett díszelőadáson mondott. Előtte gondolkodtam, elmenjek, ne menjek. De mivel románevőnek kiáltottak ki, gondoltam, elmegyek. Felszólalt ő is, akkor még a Vatra megyei elnöke, s azt mondta, magyar igazgató nem maradhat a megyében. Ahogy prefektus lett, kezdte is. S mivel volt még egy összeszólalkozásunk — fát akart eladni nekünk a saját erdejéből, és nem vettem meg, mert nem volt rá szükségünk —, nos, az első én voltam, akit ellenőriztetett. Kiküldtek egy csapatot, az tíz hónapig ült a nyakunkon. Egy adott pillanatban nem értettem, az irodistákkal miért nem lehet tárgyalni. Behívtam valakit, és két perc múlva sírva fakadt. Még a férfiak is elbőgték magukat. Ezek ki vannak készülve idegileg! Annyit szekírozták őket, ráadásul nem is értettek hozzá. A kinyilatkoztatott céljuk pedig az volt, hogy hibát találjanak valamiben. Elővettek engem is. Állj meg, mondom, nem munka közben, majd délután öt órakor. Úgyhogy tíz hónap után befejezték. Én játszottam az erőset, mert harcolni valóban szeretek, élvezem az agyak párbaját, nemigen tudott legyőzni vagy sarokba szorítani senki, aki ellenőrizni jött — de ’94-ben egy szép nap bizony összeestem. Felszállítottak Kovásznára, és ott kezeltek egy ideig. Szívinfarktust kaptam. Igaz, dohányoztam is, kávéztam, a sok idegesség aztán elintézett. Akkor gondoltam először a visszavonulásra. Közben elkészült az ellenőrök dossziéja, szinte kétmilliárd lejt sóztak a nyakamba, hogy az én hibámból annyit vesztett volna a vállalat. Ott kellett maradnom, amíg tisztázom magam, mert ha eljössz, járhatod a bíróságokat. Habár megnyertem volna a pert, annyira erőltetettek voltak a vádak. De megkezdődött a játék, fel kellett venni mielőbb a harcot.

Végjáték

— A kész dossziét mi rögtön megfellebbeztük. Főkönyvelőm már nem volt, meghalt, átvittem az óvásom szövegét jó barátomhoz, Demeter Tónihoz. Nekem semmi észrevételem nincs, mondta, csak a sorrendet fordítsd meg, ne azzal kezdd, hogy letámadod őket — leírtam, hogyan jöttek, miként viselkedtek —, hanem az objektív érveléssel és cáfolattal. Rendben, úgy tettem. A fellebbezést átadták a Számvevőszék ügyészének, aki kezdte elölről. Kijött hozzám, ismertem korábbról, a gazdasági rendőrségen dolgozott, jófiúnak nézett ki. Kikérdezett, mindent el kellett magyaráznom, habár mindent leírtam korábban. Vagy hat hónapig forgatta az iratcsomót, azt mondta, nem tudja teljesen lezárni, két-három pontot átad a megyei ügyészségnek, folytassa az. De fogta és átadta az egész dossziét. Luppinger felhívott, beszélgessünk. Nagy probléma — azt mondja. Azt feleltem, nem az, annyit kérek csak, olyan embernek adja oda, aki nem ellenségesen viselkedik velem szemben. Ne legyen jó szándékkal sem, de ellenséges sem, mert akkor nem lesz semmi gond, meg tudok mindent magyarázni. S odaadta valakinek, aki akkor került ide a megyébe. Nem lett volna baj, de végül az is hat hónapig kínozott. De rosszul emlékszem, az ügyészség előbb a gazdasági rendőrséghez továbbította, az vagy háromnegyed évet vizsgálódott, hetente kellett nyilatkozatot adnom. Tőlük visszakerült az ügyészségre, hogy az véleményezze: urmărire penală vagy neurmărire penală (elrendeli-e a bűnügyi eljárást vagy sem). És 1996. október 26-án megjött tőlük a levél, melyben az állt, hogy nem lesz bűnügyi eljárás, és a dossziét az irattárnak adták át. Én abban a helyben összehívtam a vezetőtanácsot, és november elsején felmondtam. Felvett a feleségem cége, onnan mentem nyugdíjba, ahogy betöltöttem a harmincegy szolgálati évet.

— Milyen állapotban volt akkor a cég, és mi lett vele utóbb?

— Akkor olyan kétmilliárd lej hitelünk volt felvéve, adósságunk viszont az állam felé, társadalombiztosítás és egyebek, a büntetőkamatokkal együtt tízmilliárdra rúgott. Egy darabig még próbálkozott a vezetőség és az utódom, Dan Telea korábbi kereskedelmi igazgató. Még reménykedtek, megadták a Dacia Felix Banknak a 400 millió lejt olyan formában, hogy a bank egy ügyfelének bútort szállítottak. Azt el tudták volna adni a piacon is. A francia cég visszamondta a szerződést, mert nem tudtak szállítani. Ha maradok, még tudtam volna talán húzni az időt, de nem hiszem, hogy sokáig. Beindult a bomlás, Kézdivásárhely olyasmit követelt, ami nem járt neki. Végül ’99-ben már 39 milliárd lejre dagadt az adósság, egyik bank csődöt kért, és beindult az eljárás. Addigra már az alkalmazottakat mind leépítették. Egy alkalommal bementem, hát a vezetőségen kívül csak a tűzoltók és az őrség volt már. Az eljárás nem tartott sokat, akadt egy vevő, Száraz Albert, volt mester az IMASA-ban, akinek faházgyára volt a szomszédságunkban, és az megvette, kifizetvén az adósság egy részét. A munkások? Szétszé­ledtek. A jó szakik már negyven fölött voltak, több száz ember, ahhoz képest tucatnyiról tudom csak, hogy folytatták. A sok kislány pedig eltávozott vagy férjhez ment. A faanyag? Nem megyei fából dolgoztunk, hanem bükkből és cserefából, mely nálunk ugyan megtalálható, de nem jó minőségű, ezért más megyékből hozattuk. Át kellett volna térnünk fenyőbútorra, nekünk nem sikerült. Az viszont nagyon kényes, emlékszem, Rădăuţi-on minden reggel ellenőriztük, levágták-e a munkások a körmüket, nehogy megkarcolják a bútort… Azt úgy kell kezelni, mint a hímes tojást, s a mi felszerelésünk, a megörökölt gépek nem voltak alkalmasak arra a termelésre.

*

A Confolux Rt. tehát nem érte meg privatizálását, illetve útja a magánosításhoz csődeljáráson keresztül vezetett. A MEBO-törvény megjelenése után történt még egy próbálkozás arra, hogy az alkalmazottak vegyék meg, a vállalat adóssága azonban akkora volt, hogy a kezdeményezők lemondtak a tervről, s az hamvába holt.