Volt egyszer egy fiú, aki a tengerparton élt a szüleivel. Apja halász volt, reggel korán kiment a csónakjával a végtelen tengerre, és várta, hogy a felkelő nap lassan megvilágítsa a fodrozó hullámokat. Estére tele hálóval tért haza. Volt benne színes csíkos hal, vörös páncélos rák, néhány kagyló, tengeri uborka, minden, amit aznap ajándékba adott a tenger. A fiú álmélkodva nézegette a különleges figurákat.
Egyik nap sokcsápú állat került a hálóba, egy polip, mely hosszú karjaival, apró kis korongocskáival, bizarr formájával elbűvölte a gyereket. Amikor az apja mesélni kezdett a viharról, amely felkavarta a tenger mélyét, és a felszínre sodorta a különös állatot, elhatározta, hogy jobban megismeri ezt a mélytengeri világot.
Hallott már a búvárokról, de csak képen látta őket, aztán az iskolában a tanító elmondta, hogy vannak könnyűbúvárok, akik a felszíni vizek élővilágát kutatják, békalábukkal úgy lebegnek a vízben, mint a halak. Aztán vannak nehézbúvárok, akik ólomnehezékkel felszerelt védőruhában merülnek a mélybe, és életük attól a csőtől függ, amelyen a levegőt kapják, de mások előtt rejtve maradó titkokat tudnak felfedezni, és eljutnak olyan helyekre, ahol még ember nem járt.
Ezek az emlékek ötlöttek fel abban a sokat próbált fiatal búvárban, akit most egy kutatócsoport szerződtetett mélytengeri kutatásaihoz. Fejére illesztették a búvárok jól ismert fejvédőjét, s biztatták, hogy jelezzen, ha meg kell állítaniuk a merülésben, nehogy túlságosan megfeszüljön a levegőt szállító cső, nehogy eleressze a vezérkordont, aminek mentén visszatalál a sötétben is. Lánccsörgés hallatszott, ahogy alámerült a rács, amelyen állt, hogy aztán lassan, óvatosan leszálljon róla...
Egyszerre mindent ellepett a csend, különös súllyal nehezedett rá a víz. Egyszerre volt könnyű és nehéz, védett és védtelen. Szeme lassan megszokta a sötétséget, a fejlámpa bevilágította körülötte a tájat. Táj — mélázott el, mennyire más, mint amit eddig látott, mint amilyen odafent. Apró halak úsztak el mellette, majd tintahalak cikáztak különleges vonalban, távolabb pedig fénycsíkok tűntek fel. Lassan észrevette, hogy a halak is fénycsíkot viselnek testükön, minden élőlény fénylik, fluoreszkál halványan.
Egyszer csak elcsendesedett minden, hirtelen eltűntek az apró halak, minden mintha valamire várt volna. A búvár kissé félve húzódott meg az idegen világ különös csendjében. Aztán egy lebegő lény tűnt fel, apró fényes pontokkal szegélyezett uszonya hullámként fodrozódott körülötte. Teste áttetsző volt, és hihetetlenül törékenynek tűnt.
A búvár belefeledkezett a látványba, elszállt belőle a félelem, és érezte a finom elektromos impulzusokat, melyek mintha kódolt üzenetek lettek volna.
A vezetőkötél többször megrándult, jelezve, hogy fogytán az oxigén, és aggódnak a felszínen maradtak, de a búvár csak állt a kábulatban. A különös lény finoman körülölelte, és egyszerre friss levegőt érzett a tüdejében, amitől magához tért. A világító, óriási medúzaszerű lény lassan tolta a felszín felé.
A kék egyre világosabb lett, már átszűrődött a nap fénye, már átsejlett a hajó körvonala, amikor a világító pontok közül két csillogó, tenyérnyi szem nézett rá békét, nyugalmat sugallva. Érezte, hogy beburkolja a szeretet fénye, lelke összhangba került egy soha nem látott lény lelkével.
Az izgatott társak, az öröm, a biztos kikötő látványa mind összemosódott benne, csak a nyugalmat sugárzó, kedves tekintet töltötte be a lelkét, és már semmitől sem félt.
