Farcádi Botond
Ha valóban csak néhány, gyengén teljesítő minisztere lenne a Boc-kabinetnek, nem volna fölösleges az elmúlt napokban egyre többet emlegetett, a Demokrata Liberális Párt számos politikusa által is mind hangosabban követelt, és immár elkerülhetetlennek látszó kormányátalakítás.
Ideális esetben néhány új tárcavezető másfajta személeletet, energiát, lendületet hozhatna a kormánycsapatba, a kívülről érkezők tárgyilagosságával javíthatná ki az előző irányítás alatt elkövetett hibákat, új stratégiákat dolgozna ki és ültetne életbe. A minisztercserék ezért általában reményt keltőek: hátha a frissen beiktatott vezető megoldja a rendszer problémáit, majd csak javulás mutatkozik az illető ágazatban.
Csakhogy az a gond, nem egy-két gyenge láncszem akad az Emil Boc vezette csapatban. Ha sorra vesszük a tárcavezetőket, majd mindegyik elmarasztalható a szakterületén uralkodó káosz és visszafejlődés miatt. Az állások befagyasztása, a bércsökkentés, az elbocsátások a közigazgatást, tanügyet, egészségügyet egyaránt az összeomlás szélére sodorták, a kórházak decentralizációjának egyelőre nem tapasztaljuk pozitívumait, az egészségügyben dolgozók tömegesen távoznak külföldre, az orvosi ellátás napról napra rosszabb, a beteg egyre kiszolgáltatottabb. A tervezett oktatási reform is stagnál, az új tanügyi törvény elakadni látszik a felsőházban, a pedagógusokból gúnyt űz az államfő. Hasonló a helyzet a többi állami ágazatban is — leálltak az autópálya-építések, nincs pénz semmiféle beruházásra —, de kaotikus, a vállalkozók életét megkeserítő, kiszámíthatatlan adópolitikájával a magánszféra fejlődését is csírájában fojtja meg a hatalom. Félő tehát, alig egy-két miniszter tárcavezető maradhatna helyén, ha valóban az eredmények alapján értékelnék tevékenységüket.
De talán nem is ez a célja a sokat hangoztatott kormányátalakításnak. Traian Băsescu államfő nem véletlenül szabta meg a szeptember elsejei határidőt, a nagyobbik kormánypárt pedig — egyik képviselő tegnapi nyilatkozata szerint — ragaszkodik is az időponthoz. A hatalom jól tudja: a megszorítások következményei a következő időszakban, ősszel, télen válnak igazán fájóvá. Szemrebbenés nélkül feláldoznak hát néhány minisztert, azokat, akik éppen akkor rossz fát tettek a tűzre — a munkaügyi tárcavezető és a pénzügyér sorsa sokak szerint már meg van pecsételve. És ha az újonnan érkezők nem is lesznek jobbak, mint a távozók, legalább időt nyertek, elterelték a figyelmet a növekvő szegénységről, csillapították a lakosság dühét. Vagy talán éppen ez a cél?
