Meggyőződésem, nincs! Ha ők a mieink — mert azok!!! —, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, hogy csak a legnagyobbakat említsem: Szabó Katit, Balázs Jolánt, Szabóné Orbán Olgát, Jeneiné Gyulai Ilonát, Stahlné Jencsik Katalint, Szabóné Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Radó Ilonát, Derzsi Edét... akik eredményeikkel öregbítették a magyar nemzet hírnevét, akik, bár az anyaország határain túl éltek, sportoltak, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.

Simon Margit

A sporthoz közel álló családban született — édesapja, Gábor a pénzügyek szakértője, nagyszerű atléta volt, egész pontosan távolugró és jó síző is, édesanyja, Ilona zongoratanárnő, aki fiatalkorában teniszezett, korcsolyázott, síelt — 1942. szeptember 1-jén Sepsiszentgyörgyön, a több sportág bölcsőjét ringató Újvárossy-kert szomszédságában. A betűvetést az egykori leányiskolában tanulta, a felső tagozatot a Kossuth Lajos utcai 2-es számú iskolában végezte. A Székely Mikó Kollégium IX. osztályában járt már, amikor egy szép nap Bogdán Antal tanár úr két nagy labdával állított be a tornaórára — két kosárlabdával. Kosárpalánk még nem volt a Mikóban, de a tanár úr már elkezdte tanítgatni a kosárlabda ábécéjét. Amikor az idejük megengedte, megnézhették a nagyokat, Bogdán tanár úr feleségének korosztályába tartozó leányok játékát. Még az iskolai év őszén a Mikó kosárlabdacsapatát nevezték a tartományi bajnokságra, melyet Marosvásárhelyen rendeztek meg. Élményszámba ment a küzdelem, és Simon Margitnak egészen jól is, mert a X. osztályt már a brassói Sportiskolában kezdte azzal a nemes elhatározással, hogy a tanulás mellett érvényesíti az Újvárossy-kertben megalapozott sportkultúráját.

Kiváló mozgáskészségére elsőként a kézilabdás Tata Pic, vagyis Dumitru Popescu-Colibaş figyelt fel, de nem járkált behunyt szemmel a brassói kosárlabdasport atyja, Gheorghe Roşu sem, akinek sikerült meggyőznie Margitot, hogy neki a kosárlabdapalánkok alatt, között a helye, s át is igazolta a Luceafărul Sportiskolához. Egy esztendővel később, 1959 tavaszán ifjúsági országos bajnokságot nyert a Luceafărul Simon Margittal soraiban. Elvitathatatlan tudásának köszönhetően az őszi idényt Margit a Brassói Akarat (Voinţa) színeiben kezdte, és meghívták az ifjásági válogatottba is. 1960-ban érettségizett és felvételizett — sikerrel — a fővárosi Testnevelési Főiskolára. A fővárosban először a főiskola csapatát erősítette, majd átigazolták a Bukaresti Tudományba (Ştiinta), később pedig a Bukaresti Építőkhöz (Constructorul), ahol három szép bajnoki évet töltött. A civil pályán is felfelé ível az útja, egyetemi asszisztens lett az Agrártudományi Egyetemen, ezzel egyidőben pedig átigazolt a Tudomány jogutódjához, a Politechnikához. Szenzációs négy esztendő következett, az újabb bajnoki címeken túl — a Tudomány és a Politechnika színeiben összesen hét bajnoki címet nyert, a BEK-ben egészen a döntőig jutott, ahol a többszörös BEK-döntős francia Clermont-Ferrand együttese előtt kényszült zászlóhajtásra a Politechnika csapatával: Cornelia Taflan, Vogel Katalin, Szabados Zsuzsa, Simon Margit, Gabriela Ciocan — ez volt a kezdő ötösfogat — aztán Vigh Katalin, Szabó Klára, Anca Demetrescu, Angelica Tiţă, a cserejátékosok. És ezzel a BEK-döntővel nem ért véget a 65-szörös válogatott Simon Margit magasröptű pályafutása. Abban a korszakban, amikor a romániai női kosárlabdát a kontinens élvonalában tartották számon (nem úgy, mint ma!!!), Románia női kosárlabda-válogatottja Simon Margittal a soraiban 4. helyen zárt két Európa-bajnokságon (1962 és 1966), 1968-ban a 7. és 1970-ben a 8. helyen végzett.

Simon Margit közben férjhez ment Valeriu Pruncu kosárlabdázóhoz, a későbbi edzőhöz és játékvezetőhöz, egy kislányuk született — Krisztina. Pályafutása csucsán járt, amikor kiújult egy korábbi sérülése, s ez a játékos pályafutásának végét jelentette. 1975-ben visszavonult, de nem szakadt el a kosárlabdától, edzőként dolgozott 2002-ig, aztán minden energiáját a katedrának szentelte. Ma nyugdíjas.