A Farkas utcai Szent György-szobor
A régi színházzal szemközt a reformkor nagy kisugárzású politikai fórumainak színhelye, a régi Megyeháza. Peregrinus kamaszkorában az épület részint iskola és bentlakás, de a híres árkádok alatt bérlakások is voltak. A pincében pedig, miután megtisztították a volt Kereskedelmi Akadémia szemétbe szánt magyar nyelvű könyveitől, konyhát és étkezdét rendeztek be.
A siheder Peregrinus itt is eltöltött két esztendőt, miközben a kereskedést tanulta. Mert keveset gyakorolta, elfeledte már, az itt töltött évekre csak néhány, a szemétbe szánt és kimentett Pallas Lexikon emlékezteti. Meg egy szerelmes kislány, aki miatt megverekedett a nagyfiúkkal.
A városnak viszont még gyengébb az emlékezete. Sem az első magyar kőszínháznak, sem a régi Megyeházának nincs már múltja, csak kopott jelene. Emléktábla nem jelöli őket.
Pár épülettel lennebb, a százados hársak takarásában, a nagy élmény, a ,,skóla". Még Bethlen Gábor alapította, de minden utána következő erdélyi fejedelem támogatta. Amikor Apáczai Csere János a tanára, akkor ez az erdélyi Akadémia. Amikor Gyulai Pál ad itt elő, ez a Református Főgimnázium. Tanítványai szinte kivétel nélkül az erdélyi szellemiség mély értelmű sorsvallói.
A rövidnadrágos Peregrinus azokban a tantermekben kapott szekundát, azokon a bolthajlásos körfolyosókon rohangált, azon a nagytemplomra néző, vastag falakkal körülvett udvaron helytelenkedett, ahol a maga rövidnadrágos korában (bár ez a viselet csak később jött divatba) Makkai Sándor, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly, Szabó Dezső, Kemény János, Wass Albert, Jékely Zoltán.
Minden bizonnyal sorsszerű — vélte Peregrinus —, hogy az erdélyi irodalom jelentős alkotóinak legtöbbjét ez a kolozsvári református iskola adta. Vagy tán érdemesebb lenne inkább az okok és okozatok kusza szövevényében kutatni az összefüggést?
Mert lám, mit mond a katolikus Illyés: ,,Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs — Kálvin?"
Itt pallérozták Tőkés László későbbi püspök jellemét is — nem kifejezetten a szocialista erkölcs tantervi előírása szerint. Pál László, a földrajztanár, a lég- és tengeri áramlatok helyett Peregrinus osztályában Jókai Mórt tanította egy álló éven át. A passzát és antipasszát helyett Erdély aranykorát. Mert a legnagyobb magyar mesemondót száműzték a tantervből.
Kovács Igazgató Úr után talán még Hunyadi Mátyást, a történelem tanárát is megelőzve az öreg Dávid bácsi, a pedellus volt a legnagyobb tekintély. Mert rendnek lenni kellett.
Ebben az iskolában ma már nem tanítanak magyarul. Kiebrudalt szelleme ma a falakon kívül, a hársak közt motoz, s gerincéig bizsergeti meg azt, ki ráismer.
Hát van Isten?
Már hogyne lenne! — ,,dörgött le rája a kálvinista templom orgonája". Az orgona, amelynek valahány regiszterét maga Peregrinus is megszólaltatta, amikor magyarpalatkai kántor nagybátyjával, ki ,,szakmát" jött ide tanulni, a pedálos hangszer elé ült.
A templom, amely 1486-ban készült el, csaknem száznegyven éven át két katolikus rend és híveik szentélye, de mihelyt a reformáció megerősödik, az újhitűek egy unitárius (kolozsvári vallás) lelkész feltüzelő szónoklatát követően a ,,pápistákat" kiűzik, a templom berendezését megrongálják, a szentképeket kihajigálják, s már-már készek arra is, hogy falait megbontsák. A kártevőknek Bethlen Gábor és I. Rákóczi György állja útját, s 1622-ben úgy törvénykeznek, hogy Isten háza ezután a reformátusoknak nyújt menedéket.
Peregrinus védelmet keresve belépett a hatalmas boltívek alá. Itt, Isten oltalma és Mátyás palástja fedezékében biztonságban érezte magát. Az építtető nagy király méltósága és e kőépítmény fensége, szilárdságának nyugalma, higgadtsága lecsendesítették háborgó lelkét. Megnyugodott. Most már tovább léphet. Lám, ilyen oltalmazó ez a kőkolosszus, amely úgy magaslik ki környezetéből, mint a maga évszázadából a Birodalom ura, Mátyás.
Hogy lelkében megállapodott, odahagyva a legerdélyibb kolozsvári utcát, a gondolat óriás lépteivel a régi Hunyadi térre ment. Ment, hogy megnézze, meddig jutottak a zaklatott időben a múzsák kocsija elé fogott oroszlánok. Már tudniillik azok, amelyek az új színház (?) tetején Thaleia és Melpomené szekerét vonják. A versengés még nem dőlt el, Komédia és Tragédia még mindig fej fej mellett halad.
Miután a magyar remények és fájdalmak megszentelt tűzhelyétől, a Farkas utcai színháztól búcsúzniuk kellett, a kolozsváriak Tisza István segédletével hozzáláttak a Hunyadi téri új Nemzeti Színház megépítéséhez. Amikor a színház új épületét 1906. szeptember 8-án felavatták, nemcsak Kolozsvár, de az egész magyarság ünnepelt. Lelkes hangulat, felejthetetlen nap.
A maga idejében — írták a lapok — ez volt Európa egyik legkényelmesebb, legjobb akusztikájú és küllemében legszebb színháza. Janovics Jenő igazgatta első lépéseitől fogva tizenhárom éven át mindaddig, míg Trianon ki nem fosztotta e magyar szellemi végvárat is, hogy egy légvárral szaporítsa a győzők gondját. Évekig nem tudtak, mit kezdeni vele.
Peregrinus, ki az ötvenes évek derekán balettiskolai növendék volt Kolozsváron, a próbák és előadások alatt szűnni nem tudó áhítattal bámulta meg vörös plüssbe vont, több emeletes balkonsorát, a fényes csillárú, eget érő kupolát.
Mielőtt tovább állt volna, vándorunk még egyszer felpillantott a magasba. A múló idő, s a málló vakolat fölött Komédia és Tragédia szekerével már egy évszázada vágtatnak az oroszlánok. Ugyan hová? A teret, amely hajdan távlatot adott számukra, beépítették. A görögkeleti katedrális fedezékében a szablyás móc vezér szobormása a diadalát üli. A múzsák lantjainak hangját elnyomja a havasi kürtők mély, jeladó mormogása.
Na de vissza a természethez. A hatalom rossz természetéhez. A Farkas utcában a Mátyás-templom előtt, ebben a Mátyás-korabeli építményben szűk negyven esztendeje a kálvinista egyház utasunkat is befogadta — nem messze a helytől, ahol az első Nemzeti Színház állt, miként azt a Kolozsvári testvérek bronzba álmodták, Szent György megöli a sárkányt. A barbárok gonosz szimbóluma rászolgált, hogy végezzenek vele. Ám garabonciásunk álmában minden a visszájára fordult. Kolozsváron, de Erdély-szerte a sárkányok marnak a Szentgyörgyökbe. Igaz, védtelenek, páncélzatuk hiányos, önérzetük pajzsa le-lehanyatlik, belefáradtak a küzdelembe, a sárkányok pedig mindeközben egyre több fejet növesztettek.
A ,,kincses város" jelző nem anyagi gazdagsága, nem jóléte‚ s fizikai biztonsága, hanem iskoláinak hírneve, hajdani lakóinak bölcsessége alapján ragadt Kolozsvárra. De hova tűnt a hajdani dicsőség? Trianon szeszélyes paripája levetette magáról a Szentgyörgyöket, miközben lovat adott némely kötélfonók alá. (Funar Gheroghe, Kolozsvár magyarfaló — már leváltott — polgármesterének neve szó szerinti magyar fordításban: kötélfonó.) Álmában rémülten látta, amint a sárkány mohó étvággyal fal fel utakat, s igénytelen szürkeséget köpköd mindenre. Pompeji romjai épebb állapotban maradtak fenn, mint a verespataki házak, amelyek némelyike ma már csak egy gazdag kort idéző film díszleteként hat magányosan álló homlokzati falával. Hogyisne lett volna gazdag, hiszen a Monarchia idején itt volt az aranybányászat központja.
A közöny és az igénytelenség a működő Vezúv erejénél is rombolóbb. Különösen azt hagyják pusztulni, amit magyar kéz és szellem alkotott. Ott ma már minden az övék, mégis nekem fáj jobban, ha tönkremegy. Vagy tán még mindig nem érzik magukénak sem a házat, sem a hazát? — töprengett el a látottakon Peregrinus.
Trianon-trauma? Bizonyára az — vélte. Persze, hogy az, hiszen Erdély a nagy magyar eposz volt hajdanán. Ma a balladák földje. Hajdan elképzelhetetlen volt az ország Arany János Nagyszalontája, Ady Váradja, a vértanúk Aradja, a nagy királyt adó Kolozsvár nélkül. Ebben a zavaros lelkiállapotban mindenki a magyarázatot kereste e természeti jog elleni vétségre.
Ma már csak kevesen keresik. A marxi nemzetköziség, eszét véve, ,,kigyógyította" a nemzetet e traumából. A győzők viszont máig szenvednek tőle. Mert amit átéltek és átélnek, része a maguk sajátos Trianon-traumájának.
Mikor mi a csonkaság komplexusában éltünk, s lelkünk mélyén a jogtalanság érzete égett, a győzőket, miután mámorukat kialudták, a hirtelen jött meggazdagodás terelte hasonló lelkiállapotba.
Zavarodottságukat csak növelte, hogy az arany- és sóbányák, a gazdag és kiművelt városok mellé tehertételként a magyar ajkú lakosságot is megkapták. Nem volt, s azóta sincs egy nyugodt éjszakájuk, mert attól tartanak, hogy álmukban ,,kilopják" párnájuk alól, elkötik istállójukból, s elvész az ebül szerzett jószág. A sötétség megnöveli a félelmeket — merült elmélkedéseibe Peregrinus, s azt gondolta: mindez persze csak álmatag feltételezés. Még akár rosszhiszeműnek is tarthatnák miatta. Ezért hát elő a tényekkel.
A tényekre nem lehet azt mondani, hogy elfogultak, miként az igazság sem lehet tapintatlan.
Egy 1797-es kimutatás szerint Kolozsvár 14 522 lakosa közül 530 (!) román nemzetiségű, és 13-an vallották magukat zsidónak. Száz évvel később, 1891-ben Kolozsvárnak már 33 000 lakosa van. Az 1910-es népszámláláskor, tehát húsz év múltán a lakosok száma csaknem 61 000. A nemzeti megoszlás aránya a következő: 83 százalék magyar, 13,4 százalék román, 2,8 százalék német, 1,2 százalék egyéb.
Nagyjában-egészében ilyen állapotban vették át Kolozsvárt Trianon után. Ekkor még nem voltak elegen, hogy mindenen rajta tartsák a szemüket. Riadalmuk oktalan ugyan, de érthető.
Amikor 1930-ban a román állam rendez népszámlálást, a város össznépessége 103 000. A lakosság román részének számaránya 49 százalék, az összes többi, nem román nemzetiségű teszi ki az 51 százalékot.
A propaganda számára ez még mindig kedvezőtlen arány. Azt követeli, hogy miután az ország népességének nyolcvan százaléka színromán, hasonló arányokat kell elérni az erdélyi településeken is, főként az üzemek és vállalatok alkalmazottjainak száma tekintetében. A kisebbségiek, zömében magyarok tömegestől váltak munkanélküliekké, földönfutókká.
Az ezredfordulón Kolozsvár lakossága 600 000, magyar lakosainak száma 30 000.
Efféléken töprengett Peregrinus, miközben a Házsongárdi temető felé tartott. Milyen romantikus, rejtélyes, gazdag és tragikus az erdélyi múlt — elmélkedett.
Már a honvágy, ez a hajdani szertelen sóvárgó sem a régi — állapította meg keserűen utasunk. Volt idő, amikor ha hámjába állt, a Királyhágótól a Gyimesekig vágtattak egy trappban. Ma már, hogy együtt öregszenek, jobbára csak felnevelő otthonáig, Kolozsvárig, jó esetben mezőségi szülőfalujáig, Magyarpalatkáig viszi — poroszkálva.
A haza ott kezdődik, ahol a szomszéd házát is védelmedbe veszed. Nosza, nézzünk hát be a Házsongárdi temetőbe. Rokonlátogatóba, szűk körű családi vizitre, nagyszülőt, apát, anyát, testvéreket látogatni. Egy-egy pisla mécs ingadozó világánál emelve lelke fényét mély értelmű kincsei ragyogásához.
Kolozsvár igazi kincseit e sírkert rejti. Itt nyugszanak — ha tudnak — a Bánffyak, a Bethlenek, a Dávidok s a Deákok. Ide temették Apáczait, Szenczi Molnár Albertet, Misztótfalusi Kis Miklóst, Kriza Jánost, Dsida Jenőt. Itt pihent meg Kós Károly, Szabó T. Attila, akárcsak a szép emlékezetű Bajor Andor vagy Szilágyi Domokos, a halálba kergetett költő, s ki tudná felmondani véghetetlen sorukat...
