Péterfy Gizella, festménye előtt
Az elmúlt évtizedek magyar képzőművészetében jelentős hely illeti a Marosvásárhelyen született, és még gyerekkorában az anyaországba került Péterfy Gizella eddigi életművét.
Alkotásai élénk vetületei a magyar puhadiktatorikus szocialista korszak és posztkommunista jelenünk művészi élményének. Az ember lényegi megismerését, a társadalmi surlódások formálta karaktereket fogalmazza a művész, a posztimpresszionista, posztszimbolista kifejezési eszközöket híva segítségül.
Péterfy Gizella 1968-ban diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol Bernáth Aurél volt a mestere, az a festő, aki szoros kötődésekkel fűződött a nagybányai festőkolóniához, valamint a posztimpresszionista hagyományokon élő Gresham-körhöz. Ebből a mesteri ösztönzésből és alkotói egységből merített a tanítvány, aki az 1970-es évektől lírai, posztnagybányai hangulatot idéző képeket festett, ,,léleklátó" portrékat családtagjairól, barátairól vagy olyan múltbéli személyekről, akik az ő gondolatiságát, kifejezőképességét, látásmódját befolyásolták.
Az 1980-as évektől a vászonfelületen létrehozott portrék mellett a festett plasztikák kifejezési módját is behozta művészetébe, ahol szintén nyugodt, érzékeny portrékat találunk. Korunk neoavangárd irányultságainak légkörében mindvégig megmaradt a hiteles emberkép ábrázolása mellett. Önvallomásában írja: ,,Az ember szeretete, az ember és természet szépségének, csodáinak áhítata kell hogy vezesse a kezünket." A festményein és plasztikáin megjelenő arcképek, portrék nem illusztratív jelleggel jöttek létre, mögöttük egy szimbolista jellegű, mélyálomból feltörő tárgyi kép formálódik, és ez a látomás vonzó, harmonikus színekkel hat.
Wehner Tibor művészettörténész meglátása szerint Péterfy Gizella ,,fontos művekkel igazolta a festészeti és plasztikai eszközrendszer együttes alkalmazásának, a festészeti sík és a szobrászati tér, a felület és a tömeg hatásvilágának egyidejű kifejezése, szintézise megteremtésének nóvumokkal gyümölcsöző lehetőségét". Örökkévalóakká, korszakokon könnyedén átlépő figurákká emeli szobrait, festett portréit. A nézőnek olyan érzése támad, mintha a megszólalás előtti pillanatban, nyílt tekintetekkel közelednének feléje a személyek, melyek túllépik korukat, mindvégig fiatalok vagy éppen szépséges öregek kivánnak lenni. Arcaik üzennek, meghívnak, mesélnek. Létrehozójuk letisztuló, történelmi konfliktusoktól, egyéni vívódásoktól mentes üzenetet formáz, annak ellenére, hogy őt magát saját élettörténetében számos dráma érte. A sorsokon formálódott műalkotások józan szellemi frissességet sugároznak.
A Balatonkenesén, valamint Parajdon élő művésznő egyéni tárlata szeptember 26-ig látogatható a sepsiszentgyörgyi Képtárban.
