Azt mondják, és nem véletlenül, hogy van egyetemes magyar irodalom, népköltészet, kultúra... Tényleg van. Hiszen van egyetlen magyar is — bárhol éljen ő —, aki nem vallja magáénak Apáczai Csere Jánost, Benedek Eleket, Bod Pétert, Kőrösi Csoma Sándort, Bolyai Jánost, Bolyai Farkast?...
Meggyőződésem, nincs! Ha ők a mieink — mert azok!!! —, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, hogy csak a legnagyobbakat említsem: Szabó Katit, Balázs Jolánt, Szabóné Orbán Olgát, Jeneiné Gyulai Ilonát, Stahlné Jencsik Katalint, Szabóné Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Radó Ilonát, Derzsi Edét... akik eredményeikkel öregbítették a magyar nemzet hírnevét, akik, bár az anyaország határain túl éltek, sportoltak, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.
Radó Ilona
1928. szeptember 7-én született Székelykeresztúron a második világháborút követő két évtized legjobb kézilabdázói közé tartozó székely kislány. Az indulásról, sportpályafutása első lépéseiről így emlékezik: „Székelykeresztúron vettem először kézilabdát a kezembe, Kiss Károly adta az első kézilabdaleckét. Ő vitt el az első turnéinkra is Segesvárra, Medgyesre, Székelyudvarhelyre... Közben Sepsiszentgyörgyre költözött a család, ahol már két szinten zajlott a kézilabdaélet — ifjúsági szinten a Székely Mikó Kollégiumban, ahol diákoskodtam, és a textilgyárban, ahol az asztaliteniszező Réthi Albert papája edzette felnőtt korosztályúak bűvölték a labdát, és egészen jól, hiszen az együttes az A-osztályban szerepelt. A mester egy alkalommal megnézte a mikós leányok edzését, játékát, utána pedig Ugron Jozefinát és engem menten meghívott a gyár csapatába. Mentünk is örömmel, persze hogy mentünk. Hogy minél több turnén vehessünk részt, egyesültünk a CFR-rel, kellett ez a név, ugyanis mint »vasutasok« ingyen utazhattunk a vonaton... Nem robbantam be a válogatottba. A háború utáni első nemzetközi mérkőzésen a magyar válogatottal játszottunk Temesvárott, az eredmény 4—1 volt a magyar csapat javára. Ott ücsörögtem a kispadon pedig a pályán több sérült is sántikált, de edzőnk, a medgyesi Holtzrauger ezzel nem törődött. Nem tudtam szó nélkül megállni, s többször bekiáltottam, mit kellene éppen csinálni. Ekkor a szomszédos kispadról megszólalt egy hang: — Kislány, valóban ezt kellene játszani... Az első adódó alkalommal aztán bosszút álltam Holtzraugeren. A Medgyessel vívott bajnoki mérkőzésen öt gólt dobtam csapata hálójába, hogy meggyőzzem, igenis a válogatottban a helyem."
A Székely Mikó Kollégiumban tett érettségi után a Testnevelési Főiskolára felvételizett sikerrel, természetesen tagja lett a főiskola csapatának, s itt folytatta tovább kézilabdázó-pályafutását. 1952-ben országos bajnokságot nyert a főiskola csapatával. Rá egy évre már magára öltötte a válogatott címeres mezét. Első figyelemre méltó sikerét az 1955-ös varsói Világifjúsági Találkozón aratta, ahol ugyanis Románia válogatottja nyerte a kézilabdatornát, melynek döntőjében éppen ő dobta a győztes gólt. Újabb egy év múlva világbajnokként tért haza a Német Szövetségi Köztársaságban rendezett második nagypályás világbajnokságról, melynek döntőjén Románia válogatottja — Ileana Colesnicov, Lucia Dobre, Victoria Dumitrescu, Gönther Irene, Haberpursch Magda, Radó Ilona, Nagy Irén, Elena Pădureanu, Aurora Popescu, Carolina Răceanu, Aurelia Sălăgeanu, Scheip Mária, Starck Anna, Ugron Jozefina, Windt Mora — 6—5-re győzte le a házigazdák csapatát. Négy évvel később, a Hollandiában sorra került III. nagypályás világbajnokságon Románia válogatottja, soraiban Radó Ilonával, a döntőben 10—2-re győzte le Ausztria együttesét, és megvédte világbajnoki címét. Radó Ilona még ebben az évben két világbajnoki címével a tarsolyában érdemes sportmesterként visszavonult. Közben férjhez ment. Jianu Radó Ilona néven tehát összesen 21-szer öltötte magára a címeres mezt, és 28 gólt dobott. Visszavonulása után Bukarestben él, a Testnevelési Főiskolán oktatott nyugdíjba vonulásáig.
