Fekete évként jegyzik az ideit az annalesekben, mert igaz ugyan, hogy az évszázadok során a nagy árvizek Erdővidék e nagyközségét sem kerülték el, s olykor a nagy záporok is alapos kárt okoztak, de ilyen jelenséget, mikor leszakad az ég, emberemlékezet óta nem tapasztaltak a faluban. Nem csoda hát, ha bárkivel szóba áll az érdeklődő, előbb-utóbb — de inkább előbb — az átélt szörnyűségekre terelik a szót. S bár az események frissek még, nem elég régiek ahhoz, hogy az emlékezet felnagyítsa őket, elbeszéléseikben mégsem kell keresni a túlzásokat: nincs, amit nagyítani rajtuk. Minden épp úgy történt, miként mondják.

Jaj, Istenkém, mekkora víz jött le...

Sepsiszentgyörgy felől Bölönbe érve a faluvégen szokatlan mozgást tapasztal az utas. Emeletes zöld épület előtt — egykor a mezőgazdasági termelőszövetkezet irodája volt — nagy a nyüzsgés, autók, szekerek jönnek-mennek, emberek álldogálnak, papírokkal kezükben, gondterhelt arccal. Autóból még azt is látni, a néhai irodaház mellett egy új épület alapját betonozzák. Tudom, a polgármesteri hivatal ide költözött át, mert a második árvíz a községháza épületét is használhatatlanná tette, de előbb a faluban néznék szét. A Tana utca betérőjéig minden rendben, nyoma sincs a nyomorúságnak. A falusiak jönnek-mennek, köszön itt mindenki mindenkinek, az idegennek éppúgy, mint szomszédjának. Szekerek búzával megrakva, végre-valahára eljött a cséplés ideje, a szem pereg ki a kalászból, de eddig nem lehetett rámenni a földekre, a kombájn süllyedt el a nedves talajon. Enyhe kanyar, feltárulkozik a faluközpont. Itt máskor emberek lézengenek hivatalos dolgaik előtti-utáni állapotban — most kihalt az utca. S nemcsak néptelen, de feldúlt is. Az árok iszappal feltelve, lerombolt kerítések a főút mentén, a Bölön patakán átívelő hídra az egyik gyalogátjárórész feltéve, eldőlt stoptábla figyelmeztet: azon a sávon tilos közlekedni. A patak martja magasan felrakva hordalékkal, arrébb hatalmas gyökerek és egy három méter hosszú fatörzs is. Ezeket a víz hozta le, megmozdítani több ember is képtelen volna. Mementóként állnak itt — talán maradhatnának is örök időkre, emlékeztetőként a nagy vízre.

Benkő Aladár bennvalójából ennyi maradt

Aztán mégis megjelennek az emberek is, idős asszony a buszmegálló padján pihen meg, kapáját is megtámasztva, a temetőbe igyekszik, mert dologidő ide, dologidő oda, a sírokat is gondozni kell. Látva, hogy fotózok, odaszól: a Tőkés utcába menjen, na, ott van mit fényképezni. S már meséli is az átélt borzalmakat. Jaj, Istenkém, mekkora víz jött le... Az álla megremeg, sírni kezd.

Ahol félnek az esőtől

A patakhoz közeli boltok lépcsői körül homokzsákok, a Pozdorjaszeren — a patakszéli utcában — minden kapu előtt szintúgy. Állandó készenlétben a falusiak, a veszély nem tudni, elmúlt-e. Hegyesen süt a nap, üres szekéren két férfi, nem az utat nézik — az eget kémlelik. Sanda tekintetük a gyülekező felhőknek szól, nem attól tartanak, hogy nem lesz idejük behordani a szalmát a mezőről — itt félnek az emberek az esőtől. Június 29., július 18., augusztus 1. — átlagban húsznaponként jött a nagy víz, egyik sem tartott egy órát sem, de hatalmas pusztítást végzett mindhárom. Percek alatt feltelt a patakmeder, aztán kiöntött, s vitt mindent, ami az útjába került. A falu alatt, ahol a mezőn át hosszabb, egyenes szakasza következik a pataknak, ott csendesedett meg az ár, oda rakott le mindent a víz, amit a faluból elragadott. Oda mentek aztán ki az emberek dolgaikat összeszedni. Bútort, hűtőszekrényt, méterbe vágott tűzifát. És háziállataik tetemeit. Mondják, az egyik bennvaló kertjében, a pataktól olyan kétszáz méterre hétkilós csukát találtak. Ez a ragadozó a patakban nem él, valamelyik fenti halastóból kerülhetett ide.

Költöző faluközpont

A községháza előtt autó áll meg, bentről irattartó polcot tesznek fel rá, a polgármester beül, elhajt. Utánamegyek. Vissza a falu végére, a volt téeszirodához. Néhány éve a község megvásárolta az ingatlant, most ide menekítették át a polgármesteri hivatalt. Látszik, hogy nemrég költöztek át, Sikó Imre irodájában dossziék tucatjai a földön, a folyosón kábeleket fúrnak fel a falra, egyik alkalmazott a bejárathoz kitett asztal mellett fogadja az ügyfeleket. Hát megpróbálunk élni, mondja a polgármester, szerencse, hogy ezt az épületet a bukarestitől megvásároltuk, most az se lenne, hova mennünk. Mert a községháza használhatatlan, a víz oda is bement, de ez még nem volna olyan nagy baj, bár a papírok eláztak, az anyakönyveket hajszárítóval próbálják menteni — viszont az alapokat megrongálta. Megrogyott az épület, egyik bejáratára ki is írták: tiltott terület. Zavaró, hogy csak román nyelvű az ajtóra ragasztott papiros felirata, s mellőle hiányzik az is, hol keresse a hivatalt, ki a faluban nem járatos.

Az emberek? Élni kell tovább, mindenki teszi a dolgát, hazajönnek az elszármazottak is, azok segítenek, olyan ház is van, melyet harmadszor tesznek rendbe. Nem várják, mint máshol, hogy idegenek jöjjenek. Segély is érkezett, aki tehette, mindenki adott valamit, gyűjtések folytak, még olyan helyről is támogatták Bölönt, ahol talán az odáig nem is hallották a falu nevét. Felsorolni hosszas lenne, ki mindenki adományozott a falunak, bár a polgármesternek pontos nyilvántartása van a legkisebb összegről, a legutolsó tárgyról is — a szétosztással azonban akadtak gondok. Nem szívesen mondja, neveket sem említ, de nem hagyhatja szó nélkül: akadtak, kiket kisebb kár ért, mégis mohón tolakodtak a segélyért — de hál’ istennek olyanok is, kik azt mondták, másnak nagyobb a nyomorúsága, annak adjanak.

A falu dolgai? Két használható híd maradt, gyalogosátjáró a patak felett egy sem. A fapallóknak nyoma sem maradt, a vasból készültek a part mentén hevernek, tíz-egynéhány milliméteres átmérőjű, tömör vasrúd korlátjuk összehajladozva. A főúton levő híd még használható, nagy gond viszont a bölönpataki átjáró, ha az beszakad, több száz ember lesz elszakítva a falutól. Pénzt egyelőre csak a megyei tanácstól kaptak, nyolcvanezer lejt, abból kezdtek hozzá a második árvíz után a patakmeder mélyítéséhez. Meg is volt az eredménye, a harmadik felhőszakadás már nem tudott nagy kárt tenni azon a részen, ahol a medret kikotortatták. Borbély László miniszter ígérete egyelőre csak ígéret maradt, annyi, hogy tervezők már másodszor járnak a faluban, no de mire abból terv lesz, s annak megvalósítására pénz, sok víz folyik még le a Bölön patakán. A főút hídjának javítása a megyei útügy dolga lenne, azok sem nagyon igyekeznek, még a kár felértékelése sem történt meg, a részleges forgalomkorlátozást jelző stoptáblát sem ők adták. S mi lesz akkor még az óvodával, a polgármesteri hivatal udvarán levő egykori istállóból átalakított épületben működött ez idáig a legkisebbek tanintézménye, de az is teljesen tönkrement, a második víz után már ki sem takarították belőle az iszapot. Az új iskolát lehetne még egy emelettel magasítani, vagy a tetőtérben újabb tantermeket kialakítani, de erre a falunak nemigen lesz pénzügyi lehetősége. Miként a községháza rendbetételére sincs kilátás. Úgy tűnik, még hosszú ideig marad a hivatal a téeszirodában, átköltözik a központ a falu szélére, jegyzi meg Sikó Imre, úgyis itt épül az új tejcsarnok, a Bölöni Állattartók Társulata nyert SAPARD-pályázaton rá pénzt. Azért kár volna felhagyni a régi faluközpontot, mely szobraival, az Erzsébet királyné emlékére ültetett fákkal, az impozáns unitárius vártemplommal harmonikus egységet alkot, akár így egészben is műemlék lehetne.

Bölönpatakon út sem maradt

Az új polgármesteri hivatal előtt Alexe Deregan alkalmi kisegítőjével épp szekérre rak egy gáztűzhelyet, most kapta a segélyből. Kezében iratokat szorongat, nem teszi le akkor sem, amikor a konyhai alkalmatosságot felpakolják a szekérre. Új papirosai, születési bizonyítvány, házassági levél — az eredeti okmányokat mind elvitte a víz. Ő egyike a legnagyobb kárt szenvedetteknek, fenn lakik Bölönpatakában, házát a pataktól egy út választotta el. Most az útnak nyoma sincs, a víz elmosta, Lexi — így ismerik a faluban — kerítésével együtt. Elkezdte építeni az új támfalat, valamennyit felhúzott, de elfogyott a pénze. Az istálló falán mutatja, jó egy méter magasan vonult át az ár udvarán, pulykákat, csirkéket, malacokat vitt el, a méterbe vágott tűzifából egy szál sem maradt, a fia a hátsó szobában ágyastul lebegett a vízben. A harmadik árvíz óta felesége fél otthon aludni. Amikor ezeket meséli, álla megremeg, sírni kezd. Ilyenekké váltak itt az emberek, félnek, mert megtapasztalták, milyen megijedni.

Alexe Deregan: itt út volt, s az én kerítésem

Feljebb megyünk még Lexivel Bölönpatakában, a megrogyott hídon átmegyünk autóval, más is azt teszi, mondja kísérőtársam, talán csak nem épp alattunk szakad be. Döccen az autó, amikor a betonra ér első kereke, a híd jó tíz centivel süllyedt az út szintje alá. Alapját alámosta a víz, a pillért védő betonfalat szintén, lóg a patakparton. Feljebb, az iskolával átellenben a meder szélessé vált, bal partján a még megmaradt út szélébe facövekeket vertek, hogy valameddig még tartsa a martot, a jobb part annyira megsuvadt, hogy az iskola bármelyik pillanatban beomolhat. Hogy mekkora ereje volt a víznek, mutatják a partot egykor védő, többtonnás betonidomok: most a mederben hevernek szerteszét, egyet az ár lesodort több száz méternyire. Visszaúton az új szociális központ mellett megyünk el, a Román Szociális Fejlesztési Alapnál nyert pályázatból épült, néhány munkás az utolsó simításokat végzi rajta, átadás előtt. Jó magasan, egy kisebb dombon épült. Ezt legalább nem bánthatja a víz. Az élet megy tovább.

Ahol az ár életet követelt

Lefelé a Tőkés utcán, hol Bölön pataka találkozik az úttal, éles kanyart vesz a folyóvíz. Az útra kirakva egy vaspalló összehajolva, korlátjára rongydarabok felcsavarodva. Ez is egy átjáró volt valamikor. A patak kanyarjában, folyásirányban Benkő Aladár bennvalója. Nagy udvar, tavasszal még mezőgazdasági gépekkel tele, gatter is volt. Most kerítés sincs, helyén homokzsákok, az udvar letarolva, hordalékkal telve. Itt veszítette életét felesége, Ilonka, a júliusi nagy vízkor kiszaladt az udvarra, aztán amikor jött lefelé a tengernyi víz, a traktor megrakott utánfutójára ugrott fel, azt sodorta el az ár, vele együtt. Mondják, mire kiszedték az iszapból, már nem volt élet benne. Ezt az emléket feldolgozni a legnehezebb a falubelieknek. Most épp kihalt az udvar, talán a mezőn lehetnek az ott lakók. Mert a veszteségek ellenére az élet megy tovább.

Más veszteség is éri most Bölönt, jó papjuk, a reformátusok nem túl népes gyülekezetének pásztora, Fancsal Zsolt megy el a faluból. Hat éve érkezett Bölönbe, ottléte nem marad nyomtalan. Rendbe tette a templomot, imaházat épített (és meg is töltötte élettel), sok tehetséges gyereket tanított, nem nézte, milyen vallásúak. Kórust alapított — szóval, megpezsdült az élet ott-tartózkodása óta. És természetesen az árvizek utáni faluépítésben is kivette részét, nem csak szóval tartotta a lelket az emberekben, de segélyeket szervezett. És ami a legtöbb: megírta a bölöni reformátusság történetét a kezdetektől, feldolgozva az egyházközség igen gazdag irattárának anyagát (Múltunkban a jövőnk, jövőnkben a múltunk — a bölöni református egyházközség története, Hiperborea, 2010). Nagy veszteség ez is a falunak — de hát az életnek mennie kell tovább.